Minden magyarnak el kell jönnie Ukrajnába, ide, a Krímbe, amikor kiégettnek, reménytelennek, értelmetlennek látja az életét, vagy szűkebb értelemben most a civil szervezeti, közösségfejlesztő munkáját. Épp időben jöttem én is. Kezdtem elfáradni, kiégni, kétségbeesni, hogy Magyarországon úgyse lehet semmit… nincs elég forrás… ésatöbbi.

Kezdjük ott, hogy itt nincs fűtés a közösségi terekben, a második napot fagyoskodjuk végig, minden képen télikabátban ülünk Gáborral.

Az utak rettenetes állapotban vannak, szó szerint tengeribetegek vagyunk így a harmadik napon. A szürke, lepusztult, elhagyott, lebontott, félig kész házak, láttán az amúgy vidám kettősünket a depresszió kerülgeti.

És mégis az emberek itt másképp állnak a közösségfejlesztéshez, mindennek dacára vagy éppen ezért? Azt hittem, hogy a tolmácsunk félrefordított valamit, amikor azt hallottam, hogy majd emberek pénzt adnak össze saját fizetésükből közösségi célokra. Jegyzem meg, hogy a nyugdíjminimum 150 dollár körül mozog, az átlagfizetés 200-250 dollár között, és nem olcsóbb annyival itt az élet, ahogy ennyi idő alatt meg tudtam ítélni (a benzin például ugyanúgy drága, hiába Ukrajna) Egyszer se hallottam, hogy a problémákat az államnak kéne megoldania, vagy a helyi önkormányzatnak egyedül. Egyszer se hallottam, hogy az emberek nem hittek abban, van értelme összeülni nem egyszer, sokszor egy faluban. A forráshiány eddig egyetlen problémalistán se szerepel, ezt adottnak veszik és kész.

Úgy tűnik, hogy minél nagyobb a szükség, annál közelebb a segítség, és ez ténylegesen igaz itt, ahol alapvető infrastruktúra nincs meg az élethez sokszor. Láttam egy kis falut, ahol a busztól az emberek a végeláthatatlan sztyeppén gyalogoltak hazafelé.

Mindenhol állnak a Lenin-szobrok békében a város közepén, az emberek együtt élnek itt a múlttal. Olyan autókkal közlekednek, amiket a 80-as évek elején láttam utoljára otthon.

Persze, mondhatjátok, hogy felületi benyomások ezek, vagy meg akartak felelni nekünk. Értek annyit oroszul, hogy kiszúrtam volna, ha vetítenek. Nem. Az van, hogy a változás, a tenni akarás fejben dől el. Itt van igazán vendégszeretet, abból a kevésből, ami van. A helyi tréningszervezet egy fűtetlen irodában dolgozik, nyáron forró, télen jéghideg az irodájuk. De ennyi energikus, vidám embert, aki ma nyüzsgött mindenfelé, rég láttam ilyen körülmények között. Tanítani jöttem Ukrajnába és tanulok én is.