Vannak olyan helyek, amelyeket mindenki ismer, nem azért, mert jártak már ott, hanem azért, mert történelmi események által a kollektív emlékezet örökségévé váltak.
Az egyik ilyen hely Dunkerque, azaz Dunkirk. A város hatalmas strandjai és kikötője a második világháború egyik legdrámaibb helyszínét adták. Több mint 400 000, a náci seregekkel szembenéző katonát evakuáltak versenyt futva az idővel. Ez egy szimbolikus csata, egy olyan pillanat, amelyben úgy tűnt, hogy a harc az európai szabadságért tragédiával végződik. Azonban a remény soha nem vész el, még akkor sem, ha a helyzet kilátástalan, és mára már ismerjük a történelem alakulását.
A híres csatahely közelében, Grande-Synthe városa évek óta más remények, más menekülési történetek helyszíne, más, jobb életre vágyó, a háború, az éhínség, a szegénység elől menekülő emberek gyülekező helye.
Ilyen, a közös emlékezet helyszíne lesz a La Linière menekülttábor is.
A migránsok jelenléte Grande-Synthe városában körülbelül tíz évvel ezelőtt kezdődött: páran átutazóban, akár csak pár napot töltöttek ott. Céljuk rokonok, barátok látogatása, álmok megvalósítása volt Nagy-Britanniában. A város szélén egy erdőtisztításon állítottak tábort. Láthatatlanok voltak, kivéve a helyi civil szervezetek számára, melyek a túlélésben segítették őket.
- tavaszán és nyarán, akárcsak egész Európában, a migránsok száma Grande-Synthe-ben is jelentősen megnőtt, 3000 főt is elérve. A bevándorlók Basrochban telepedtek le, egy ökológiai szomszédság létrehozását célzó zöld övezetben. Ez a mocsaras terület, ahol a migránsok egészségtelen körülmények között éltek, nagyon nehéz körülményeket teremtett.
Grande-Synthe polgármestere a táborlakók alapvető emberi szükségleteinek kielégítéséért küzdött a civil társadalommal együttműködésben, és így sikerült meggyőznie az állami hatóságokat, hogy javítani kell ezen a helyzeten. Közel 1600 főt, főleg kurd, iraki és afgán származású személyt fogadtak be a La Linière táborba. Közöttük és a helyi közösség között kialakult egy kapcsolat és közös programokat szerveztek.
- áprilisában tűz ütött ki a táborban, elpusztítva a tábor jórészét. A családokat a város öt sporttermébe helyezték át, míg az újonnan érkezők a Puythouck természetvédelmi rezervátumban kaptak helyet, egészen a terület 2018. évi evakuálásáig.
Az évek során a menekültek részt vehettek a helyi életben. Ez nem azt jelenti, hogy nem voltak problémák, ezt a tábort elpusztító tűz is bizonyítja, de a tábornak és történetének sok tanulsága van számunkra.
A „dzsungel törvényét” humánus és tisztességes megoldásokkal kell helyettesítenünk. Ez lehetővé teszi a bevándorlók számára, hogy ne érezzék magukat láthatatlannak, a helyi lakosoknak pedig kapcsolatba léphessenek a bevándorlókkal és ne tartsanak az ismeretlentől. Valamint azt is azt tanítja számunkra, hogy milyen fontos az állam és az önkormányzatok közötti együttműködés, a helyi igények megértése, valamint az állami intézmények és civil szervezetek közötti szoros együttműködés.
Ha mindenki hozzáteszi a maga részét, akkor mindannyiunk helyzete jobb lesz. A La Linière nem volt zárt tábor: az önkéntesek, a látogatók és a migránsok szabadon léphettek be és távozhattak. Az emberek és családok számára tervezett létesítmények messze túlmutattak a konténereken, azért készültek, hogy az ott lakók jól érezzék magukat. Természetesen voltak egymással ütköző vélemények, de a civil szervezetek bevonásán keresztül a tábor intézményi nézőpontján túl az emberi szempontok is szerepet kaptak.
A La Linière tábort állami intézményi rendszer működtette, ám ellentétben más ilyen rendszerekkel nemcsak a Nagy-Britannia felé vezető migrációs útvonalon elhelyezkedő „állomás”volt, hanem egy köztes emberi találkozó hely. A táborban bizonyos fokú autonómiát élveztek a bevándorlók, amely lehetővé tette a spontán napi társadalmi és kulturális tevékenységek kialakulását a lakosok és egyesületek bevonásával.
A La Linière tábor soha nem lesz olyan híres, mint Dunkirk kikötője, de egy elmesélendő történet lesz. A befogadás, az emberségesség és a tisztelet története, amely mindenki életét jobbá teszi. Elvégre ez is, a leghíresebb történetekhez hasonlóan, a szabadság és az emberségesség története.
Christian Elia írása
Forrás: http://www.snapshotsfromtheborders.eu/la-liniere-a-story-to-tell/
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.