Hollandiába az ember repülővel utazna, de akik szeretik a kalandokat és szívesen nélkülözik a repterek fárasztó ácsorgásait, nyűgjeit, azok jókedvvel pattannak hajnalban egy kocsiba és irány Utrecht, egyik projektünk aktuális partnertalálkozójának helyszíne.

Akik látták a Thelma és Louise című filmet, annak nyilván megvan a feelingje, amikor nők vágnak neki a kilométereknek. Jelenleg hárman indultunk el egy kies szerda hajnalon az útnak azzal a céllal, hogy vacsoránkat már a célállomáson költjük el. Ennek érdekében három óránként álltunk meg, nyilvánvaló biológiai szükségletek céljából. Mi az az 1355 km, ha jók az útitársak, az autóban van tempomat, és elvileg autópálya van mindenhol?

Magyarországot egy szempillantás alatt hagytuk magunk mögött, és máris Ausztria hegyei között kanyarogtunk. Azért a határ előtt még szerettünk volna egyet tankolni, rendesen követtük is a benzinkút jelet, bár halványan sejtettük, hogy egy kihalt, gazos területen nem valószínű, hogy rábukkanunk a jelzett kútra. A szabálykövető nők, akik bíznak a jelzésekben, persze kétszer is megpróbálták megtalálni a helyet, részben, hogy benzint vegyenek fel, és egyéb folyó ügyeiket intézzék. Amikor már többedszerre kerestük feleslegesen, egy arra söprögető moteltulajt megkérdeztünk a benzinkútról, aki jelezte, hogy nem mi vagyunk az elsők – és vélhetően nem is az utolsók-, akik ezt a kutat hiába keresik.

Jó, akkor menjünk át Ausztriába, és szerezzünk ott benzint, ez aztán nem probléma! Meg is történt, magunkhoz vettük obligát kávénkat, befizettük a 70 centet a mosdóra, aztán irány a kaland tovább. Ausztria különösebb hatás nélkül múlt el mögöttünk, Németországba való behajózásunkat is csak onnan vettük észre, hogy kaptunk egy SMS-t szolgáltatónktól, hogy innentől itt tartózkodunk.

Nekem (Ildi), mint sofőrnek az volt az elképzelésem a német utakról, hogy százvalahánnyal suhanunk majd rajta, ehhez képest folyamatos útkarbantartásoktól hemzsegett a vágyott autópálya, ahol az M0-ásnál is keskenyebb sávokban kellett centizgetni a kamionok között, és kinéztem a szemem, nehogy nekinyomuljak a szegélyeknek. Megnyugtató, hogy nemcsak nálunk, hanem itt, a precíz németeknél se jelzik, hogy meddig tart a felújítás; gyakorlatilag egész Németországban így autóztunk.

Már alig vártuk, hogy a 13. órában átérjünk Hollandiába, amikor partnerünk jelezte WhatsApp-on, hogy holland farmerek forgalomlassító akciójára számíthatunk hamarosan. Minden tiszteletünk a holland farmereké, drukkolunk is nekik, hogy elérjék céljaikat, de az utolsó 100 kilométeren már nagyon nem hiányoztak se ők, se a traktoraik. A telefon nonstop pityegett, mert vendéglátóink tudni szerették volna, merről közelítjük meg a bázist, hogy miként tudnánk elkerülni a farmerek lelkes csapatát, de nem nagyon tudtuk őket betájolni, és amúgy magunkat se nagyon, kissé zsibbasztó utunknak ezen szakaszában már nem az érdekelt minket, hogy hol vagyunk, hanem hogy mikor érünk be a városba.

Csodák csodájára, a farmerek vagy megkapták, amit akartak este fél 8-ra, vagy áttették másnapra sztrájkjukat, mert úgy suhantunk be Utrechtbe, mint az álom. Hála a GPS-nek, hotelünket pillanatok alatt becserkésztük, és egy drága, de legalább vendégmunkásokkal fullon teli hotelben végre megpihentünk. Egy hangulatos tapas- vacsora után fékevesztett holland-ház-bicikli-kanális fotózásba kezdtünk, képtelenek voltunk leállni a gyönyörű, hangulatos város házainak fotózásával, azt kockáztatva, hogy helyi partnereink komplett idiótának néznek minket, nem értve, hogy mitől vadultunk meg annyira. Éjfél körül egyik holland barátunk leszállított minket kies hotelünkbe, ahol bezuhantunk ágyainkba, hogy másnap fitten menjünk a projekt találkozóra.

Folytatása következik!

 #crestart #erasmus+ #kozossegepites #covid19