Reggel a kollégiumban ébredve kellett pár perc, míg betájoltam, hol vagyok. Próbáltam ismét fogat mosni, de a mosdót úgy képezték ki, hogy lehetetlen legyen behajolni a csap alá, poharat viszont nem tettek oda, úgyhogy leleményes szájba lötykölés után sikerült visszaállítanom a PH értékemet.

Kávééééé, a második gondolatom ez volt, és amire itthon sose lennék képes, azt idegen körülmények között lazán abszolváltam, felöltöztem, leballagtam, megtaláltam a kávéautomatát, és csiholtam belőle egy annak látszó folyadékot.

A hostel előtt ébredezve, tudod, amikor nincs kedved senkihez beszélni az égvilágon, egy hosszúra nőtt német fazon kért engedélyt egy kis csevelyre, mondtam, hogy csak nyugodtan, adja elő, mit csinál itt, és miközben a helyi motoros felvonulásról beszélt, próbáltam érdeklődő és értelmes arcot vágni, lényeg, hogy kerüljem azt, hogy beszélnem kelljen, ekkorra már elég fáradt voltam. A csevegés egy alacsonyabb kopasz németet is odavonzott, aki megértvén, hogy magyar vagyok, formás kis beszédet tartott arról, hogy nekünk milyen szerencsénk van, mert minket a főnökünk – így mondta! -megvéd a migránsoktól, bezzeg náluk nincs becsületje a rendes német embernek. Ez azért Nürnbergben mondva elég mellbevágó volt, és ha már a hely szelleme nem tartotta vissza a kedves német polgártársat, szerény eszközeimmel igyekeztem jobb belátásra bírni, árnyalva a képet mind a magyar főnökről, mind a migráns témáról. Ezzel persze csak olajat öntöttem a tűzre, és bár lelkiismeretemet megnyugtathattam, további szóáradatot vontam magamra a témában, és olyan gyilkos szemekkel ecsetelte az ember, hogy itt Németországban mi vár a helyiekre a sok bevándorló miatt, hogy megkérdeztem, ha ennyire becsüli a magyar politikai hozzáállást, miért nem költözik át hozzánk. Erre már nem volt válasza, hanem gyorsan elballagott nylon zacskóját szorosan magához ölelve.

Mivel Hópelyhecske még nem jelent meg, elhatároztuk, teszünk egy kört Nürnbergben, és nagyjából kétórás sétálás, fotózás, kávézás és vásárolgatás után visszatértünk szállásadónkhoz, aki megköszönte, hogy visszajöttünk fizetni és a kulcsot leadni.

Dél körül indultunk Nürnbergből, és ahogy a mellettünk elhúzó autók egyre tömöttebbek, az utasok egyre színesebbek lettek, rájöttünk, hogy a törökök elindultak haza rendes nyári szabadságukat eltölteni, így a harmadik benzinkútnál tudtunk úgy megállni, hogy belátható időn belül végezzünk is.

Ezt végül Ausztriában abszolváltuk, ahol útitársaim egy hatalmas oldalas bekebelezésével tették fel a koronát az utazásunk kulináris részére, majd nekivágtunk az utolsó 400 kilométernek hazafelé.

A hosszú vezetéstől kissé zsibbadtan, este 6 körül értünk Magyarországra, és a GPS jelezte, hogy otthonunktól kb. 10 kilométerre kettős baleset lassítja a hazajutást, így Herceghalom környékén kis tekergésbe kezdtünk, hogy elkerüljük a dugót, majd este 8-kor befutottunk Érdre, ahol szétváltunk, és mindenki hazatérhetett.

Négy nap alatt közel 3000 kilométer volt a lábamban, és magamban hálát adtam a tempomat feltalálójának, és kutyáim, gyermekeim körében visszatekintve az elmúlt napokra elfogott az utazások utáni fura üresség, a „jó itthon és milyen jó máshol is” kettős érzése.

Bori, Lizi, köszi a négy napot, egy élmény volt veletek!

#crestart #erasmusplus #kozossegfejlesztes