Próbálok magyarhoz illően szerény maradni, de az igazság az, hogy nagyon büszke vagyok magunkra és mindazokra, akik velünk küzdöttek, dolgoztak az elmúlt években. A Cromo Alapítvány 10 éves lett, és hihetetlen stációkon mentünk vele keresztül. A születésnapi blogsorozatban szakaszokra bontva meséljük el a történetet és az egyes részekhez kötődő fordulópontokat. Talán másoknak is segít túljutni a szervezeti nehézségeken. Mindazokat megemlítjük a mesében, akik hozzájárultak ahhoz, hogy ma azok legyünk, akik. Sikerült az, amit tréningeken tanítunk, egyszerű garázs-szervezetből (az angol ezt frappánsan grass root organization kifejezéssel illeti) szívós, kitartó munkával felküzdeni magunkat a fű alól.

2002-ben indult a történetünk, amikor egy brit kormányprogram befejezése után – egy nemzetközi programban a magyar szakértők vezetőjeként – a velem dolgozó három kollégámmal kezdeményeztük a szervezetet. Álljon itt a nevük: Fekete Katalin, Répás Péter és Baranyai László. Előtte végighakniztuk az országot öt nagyon jó szándékú, de a magyar valóságtól időnként kínosan mosolygó, korrekt brit úriemberrel, Bihari Gábor és Zsigó Feri barátaink koordinálása mellett, és állampolgári tanácsadó központok hálózatát igyekeztünk összehozni és képezni. A legmeghatározóbb élmény Békés megyében érte az angol kollégákat, amikor egy roma civil központban tartottuk a tréninget, a teremben 5 rokka és több szövőszék, mindenféle textilek, bőrök hevertek erre-arra, mert a szervezet textilügyezésből tartotta el magát. Természetesen a brit kollégák arcizma se rándult, bár egyikük egy szövőszéken kuporogva lelkesítette a helybelieket, én meg tolmácsoltam, ahogy bírtam.

Félig kudarc volt a program, míg a többi országban virágzott a hálózat, addig hihetetlenül nehéz volt összehozni itt az embereket, ha sikerült, akkor pedig mindenki féltette az addigra már így-úgy kialakult státuszát. De azért valahogy összehoztuk a záróriportot. Csapatunk összekovácsolódott, és úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk.

2002-ben alakult meg az alapítvány, és jó másfél évig szunnyadt a szervezeti életgörbén születési szakasznak nevezett valamiben, azaz nem történt semmi érdemleges. Addigra Kati, aki amúgy is vidéken dolgozik és él, másba kezdett, Laci a foglalkoztatáspolitikával kezdett foglalkozni. Péter és én havonta összeültünk egy jóízű beszélgetésre, amit mindig úgy kezdtünk, hogy „na, most már tényleg kéne csinálni valamit…” És rendszerint így is fejeztük beJ

Ebben az életgörbében a holtpontról való kimozdulást az segítette, hogy – mint egy vállalkozásnál- a zsebünkbe nyúltunk, és belátva, hogy ketten nem tudjuk beindítani és közben a szervezeti ügyeket is vinni, megtaláltuk és elindítottuk Szabó Kriszti asszisztensünket, barátnőnket, mindenesünket az alapítvány rögös útján felfelé.

De ez már egy másik fejezet, amit hamarosan folytatunk!