Hétfő éjjel érkeztünk haza Sichów Duzy-ból, Dél-Lengyelországból, ahol ketten képviseltük a Cromo Alapítványt egy nemzetközi tréningen, melynek témája a motiváció volt. A 22 résztvevő 7 országból (Törökország, Görögország, Litvánia, Románia, Portugália, Lengyelország és Magyarország) érkezett, a trénerünk pedig lengyel volt.

Nagyon másra számítottam. Azt gondoltam, hogy az alap kommunikációs elméletekkel és gyakorlatokkal való ismerkedést követően tudatosítjuk, hogy milyen motivációs fajták vannak és hogy ki hogyan motiválható, valamint átbeszéljük a befelé és kifelé irányuló motiválás technikáit. Közben pedig szépen épül a csapat, jól fogjuk érezni magunkat, de semmilyen különösebb meglepetés nem fog érni, nagy újdonsággal nem fogok találkozni. Tévedtem. Ez alatt az egy hét alatt óriási mélységeket és magasságokat jártam meg, és társaimat figyelve, visszajelzéseiket hallgatva, így volt ezzel mindenki. Vágyaink, céljaink, meggyőződéseink, értékeink kerültek ugyanis nagyító alá. Együtt, de mégis mindenki egyedül küzdött meg a változástól való félelemmel, mely más és más módon, de mindannyiunk sajátja. Mindenki más területen nem tudja ledönteni a korlátait, elhinni, hogy képes a változtatásra, hogy a céljai beazonosításával, azokra fókuszálással, munkával és az önmagába vetett hit segítségével élhet olyan életet, amilyet ő szeretne. Eljuthat a Machu Picchura, megtanulhat japánul, kipróbálhatja a raftingolást, lehet belőle szívsebész és boldog férj/feleség. Mindez persze nem könnyű, nagyon mély félelmekkel, gyerekkorunktól kezdve furfangosan és biztosan felépített hiedelemrendszerrel, gondolkodási kerettel kell megbirkóznunk. Az egyhetes tréning során ebben kaptunk egy kis segítséget, egyfajta ízelítőt a rendelkezésre álló eszköztárból. Kipróbáltuk a jobb agyfélteke erősítését és ezáltal céljaink elérését szolgáló Silva-módszert (http://en.wikipedia.org/wiki/Silva_Method), különböző koncentrációt erősítő gyakorlatokat végeztünk,  relaxáltunk, de a legerősebb élményt három, bátorságunkat, elszántságunkat, és koncentrációs képességünket próbára tevő gyakorlat adta. Elsőként párba állva egy nyilat törtünk el, melynek egyik vége a gégénk alatti, a kulcscsontok végénél lévő sérülékeny és puha gödörbe volt helyezve, másik végét pedig a pár másik fele kesztyűt viselve nyomta, a nyíl pedig elhajlott, majd összetört a nyomástól.

A következő nagy bátorságpróba során 5-6 összetört borosüveg kis dombjára léptünk fel, majd le, anélkül, hogy megkarcoltuk volna a talpunkat. A lassú, nyugodt koncentráció és súlyunk egyenletes eloszlatása segítségével volt ez lehetésges. Ahogy a nyilas feladat esetében, itt is mindenki sikerrel vette az akadályt, a hezitálókat a csoport nagy lelkesedéssel biztatta és támogatta, így mindenki büszke mosollyal arcán ölelgette társait az akció végén.

A legembertpróbálóbb feladat az utolsó előtti este várt ránk: négylépésnyi még égő parázson kellett mezítláb végigsétálnunk. Számomra nem is maga az a négy lépés volt erős élmény - bár természetesen az volt a nap csúcsa - hanem az odavezető út. Míg ugyanis a két korábbi feladatnál csak közvetlen előtte tudtuk meg, hogy mi vár ránk, addig a parázson járás esetében már a nap elejé

n elmondta a tréner, hogy ez lesz a feladat; hogy egy egész napunk legyen a mentális felkészülésre, illetve arra, hogy a valós életünk egy célját megfogalmazzuk és kidolgozzuk, és erősen arra koncentrálva gyalogoljunk végig 

a parázson.

Mély és különleges élmény volt az az egy nap belső munka: jöttek és jöttek a kétségek, félelmek, a jól kitalált kifogások, amik eddig megakadályoztak minket céljaink elérésében. Ki-ki más stratégiát választott; volt, aki lazára vette a figurát, volt, aki célját egy papírra írva zsebében vitte azt át a „parázsúton”, de a legfontosabb erőforrás a csoport ereje, az egymásnak adott energia és egymásba vetett hit volt. Mind a 22-en végigjártuk a saját félelmeinktől izzó utat, és mind a 22-en épen, megerősödve, egy különös élménnyel gazdagodva léptünk rá az út végén a hideg fűre.