A kép illusztráció!

Tegnap néhány fiatallal Globális nevelést mindenkinek! projektünk keretében egy menekülttáborban jártunk.

Azt eddig is gondoltam, hogy kemény hely egy ilyen tábor, évekkel ezelőtt a debreceniben dolgoztam pár alkalommal az ottani szociális személyzettel, a '90-es években hajléktalanokkal is dolgoztam, de az idők elhomályosították az emlékeket, amik tegnap egy csapásra visszatértek. A szagok, a mezítlábas-papucsos emberek, a tétova tekintetek, a leterhelt szociális munkások, az ácsorgás a hidegben, amíg beengednek a rendészek. Láttam a fiataljaink arcán is a szorongást, mielőtt beléptünk, az előadás alatt a ki nem mondott kérdéseket is hallottam, hogy lehet így és itt élni, milyen reményekkel, gondolatokkal indulhat neki például egy szomáliai fiatalember itt Magyarországon az életnek, annak, hogy majd munkát és albérletet talál? Vagy az afgán család 5 gyerekkel? Ki fogja őket az albérletbe befogadni? Hogyan fognak munkát találni?

Mennyire vagyunk befogadóak mi, magyarok? Hogy reagál egy kisváros egy menekülttábor lakóira, ha megjelennek a településen? Tudja valaki, hogy hány forintot kap egy menekült egy napra élelemre? Tudja valaki, hogy eddig hat hónapja volt a személyzetnek, hogy „kigondozza” a menekültet a táborból, és január 1-től erre 2 hónapja lesz (okmányok intézése, munka és lakhatás megtalálása)? Tudjuk, hogy mennyivel nehezebb családoknak albérletet találni, mint egyedülálló férfinak (és nemcsak menekültnek, hanem általában még a magyar kisgyermekes családoknak is nehezebb, mint egyedülállóknak)? Tudjuk, hogy 520 óra alatt kell valahogy megtanulniuk a menekülteknek magyarul? Megbecsüljük azokat a szociális munkásokat, egészségügyi dolgozókat, nyelvtanárokat, akik ezek között a körülmények között állnak helyt naponta? És hogy egyik oldalról maga a menekült, másik oldalról a hatóságok teszik borzasztó nehézzé a munkájukat?

A mai napon az értelmi fogyatékkal élő fiatalokkal folytatjuk a tegnap látottak feldolgozását játékos, interaktív módon, kíváncsi vagyok, mit tanultak, mit jegyeztek meg. Tegnap nem akartak beszélgetni ezekkel az emberekkel, amit meg tudok érteni, mert a tartózkodás, a szorongás bennem is megvolt, amíg a szép novemberi napon végigsétáltunk a táboron, néha szégyenkeztem, ahogy rárontottunk családok, emberek magánéletére, benéztünk a szobájukba, a fazekaikba, a gyerekeik szemébe, és a legrémisztőbb az volt, hogy nem láttam ott semmit!