Vannak helyek, melyeknek olyan történetük van, amit mindenkinek hallani kell. Helyek, melyek az elhelyezkedésük vagy a sorsuk miatt mindig a történelem középpontjában maradnak. És mint mindig, a történelem nem más, mint milliónyi apró történet összessége.  

Traiskirchen, egy közel 20 ezer lakosú város, mely Bécstől csak néhány kilométerre, az alsó-ausztriai Thermenlinie-ben helyezkedik el a források és szőlőskertek között, épp egy ilyen hely. 

Az Osztrák-Magyar Monarchiától a náci rezsimen keresztül, egészen a mai napig, a történelem áthaladt Traiskirchenen, és nyomait, történeteit, felfüggesztett életeket és menekülést hagyott maga mögött a béke közepette.

A történet megismeréséhez – mintha a falak beszélni tudnának-, egy szimbolikus helyről kell indulunk: a Szövetségi Fogadóállomástól (Bundesbetreuungsstelle für Asylwerber), mely egy régi, nagy császári stílusú épület. 1903-ban épült laktanyaként a császári hadsereg tüzérségi csapatainak kiképzésére, majd az első világháború után a kadétok iskolája lett. A náci rendszer elit iskolává változtatta a hírhedt NaPoLa (Nationalpolitische Lehranstalten) fiatalja számára, célja az úgynevezett „Hitler fiainak” SS vezetővé nevelése, faji és hűségi alapon.

Ez a laktanya, mint téren ülő idős ember, láthatta az egymást követő igaz és hamis birodalmakat, háborúkat, béke megállapodásokat a monarchia és a köztársaság évei alatt. A mai napig ott áll és továbbra is szívesen fogadja a mozgalmas életet, egy helyben és mégis a történelem folyamán mozgásban, a háttérben a Schneeberg csodás tömegével. A laktanya története még 1945-ben nem fejeződött be, amikor is katonai kórház lett. A háború után a tábort a szovjetek osztrák főhadiszállásává alakították. A szovjet csapatok visszavonulása egybeesett az úgynevezett „vasfüggöny” kettéosztottsággal, amin egyesek megpróbáltak átjutni. Az 1950-es években a laktanya a nyugati és keleti blokk közötti hidegháború határához volt köthető. Ezt követően a régi létesítményt a korábbi katonai kiképzőtáborból befogadó állomássá alakították.

Az első menekültek, akik 1956-ban értek a táborbamagyarok voltak, akik az 56-os forradalmat követő megtorlások elől menekültek. Utána, 1968-ban a csehszlovákokon volt a sor, akik a prágai tavasz leverése után menekültek el. 1973-ban, amikor a chilei disszidensek menekültek a Pinochet-rezsim mészárlásaitól, a spanyol nyelv visszhangzott a folyosókon. Később irániak és irakiak érkeztek  a forradalom és a háború elől menekülve. 1982-ben a lengyelek a Szolidaritás mozgalom (Solidarnosc) betiltása után értek el a táborba. Azonban voltak távoli háborúk elől menekülők is, pl.: Vietnámból vagy Ugandából. Az 1980-as évek végén a románok menekültek ide a Causescu-rendszer összeomlása elől. 1992 és 1995 között újabb háború tört ki a szomszédban, a volt Jugoszláviában. Végül 2001 óta, a „terrorizmus elleni globális harc” időszakában, eljött az afgánok és az irakiak ideje, hogy az országukat hátrahagyják. 

A több ezer átlagos és rendkívüli élettörténet között, amelyekről a régi laktanya falai mesélni tudna, többek közt szerepelnek Paul Lendvai, magyar író és Ioan Holender, román énekes és operaigazgató történetei is. Ők is menekültek voltak, ijedtek és magányosak akár a többi menekült, akiknek segítő kezet nyújtottak és lehetőséget adtak. Felmerül a kérdés, hogy vajon hány tehetség vész el naponta a Földközi-tenger hullámai közt.

A fehér falak és a nagy ablak látták a történelem múlását. A történetek, bár különböznek egymástól, de mind hasonlítanak néhány dologban: félelem, menekülés, szabadság jellemzik. Élet és túlélés.

Az író, dramaturg, Michael Zochow maga is menekült volt, és páratlan szerepet töltött be a globális politika fordulatának tanújaként. A városnak szentelt „Traiskirchen” című darabja, egyfajta „Szentivánéji álom”, amely a menekülők különböző generációit hozza össze egy színpadra.

2015-ben a történelem visszatért Traiskirchenbe, a szíriaiak a világháborúnál hosszabb háborúból való menekülésével. A laktanya és a város most sem fordított hátat a menekülőknek.

A kommunizmus elől menekülőket hősökként fogadták, míg a háborús menekülteket egyszerűen erkölcsi kötelességből fogadták be. Azonban, az újonnan érkező menekültekről szóló narratívák megváltoztak. A háttérben zajló intézmények közötti feszültséggel, a határon élők és a központi hatóságok között vita alakult ki. 

Ugyanakkor nem nehéz tucatnyi olyan képet találni, ahol Traiskirchen polgárai hoznak különböző termékeket a központban lévő családoknak. Mindezt az önkormányzat által indított mottóval: „Fordítsuk át a haragunkat bátorsággá.” 

Traiskirchent nemcsak a vendégszeretete teszi különlegessé, mert az embereknek nem csak ételre van szükségük. A Találkozások Kertje projekt (Garten der Begegnung) évek óta egyesíti a helyi lakosokat és a menedékkérőket az ökológiai gazdálkodás, a szabás-varrás és a főzés közös megvalósításában.  A szépség képes gyógyítani és nem csak a menedékkérőket: a projekt a helyi lakosság kiszolgáltatott rétegei számára is előnyös, pszichológiai és anyagi támogatást nyújt számukra. Ilyen például a Mommy’s Coffee Time projekt, mely egy olyan találkozóhely, ahol a város édesanyáit, származási országtól függetlenül kaphatnak támogatást. Mert segíteni másoknak azt jelenti, hogy magunkon segítünk. 

Traiskirchen nem felejt. A régi létesítmény még mindig ott áll, hogy emlékeztessen arra, hogy a történelem tele van hullámvölgyekkel.

Vannak, akiknek továbbra is szüksége van egy biztonságos menedékre. A város régi temetőjében található emléktábla a két világháborúban elesettekről emlékezik:

„Ne gondold, hogy millió ellenséged van: az egyetlen ellenséged a háború. Traiskirchenben van egy öreg épület, ami erre emlékeztet mindenkit.” 

Írta: Christian Elia

Forrás: http://www.snapshotsfromtheborders.eu/the-old-man-of-traiskirchen/