Az orvos, aki Leszbosz szigetén gyógyítja a menekülteket

„Ezek az évek felejthetetlenek számomra. Megváltoztattak, mint embert és orvost. Megváltoztatja, hogyan látunk dolgokat, mekkora jelentőséget tulajdonítunk nekik. Ezek az évek megváltoztatták az életemet.”
Dimitris Patestos orvos, de már évek óta inkább a szökésben levők életével foglalkozik. Maga is Leszboszon született és nőtt fel, itt a menekültek – akik sokak számára csak számok arctalan kategóriáját jelenti –  lettek a betegei.

„Nekem tulajdonképpen 2004-ben indult ez a történet. Fiatal gyakornokként a kórházban dolgoztam a szigeten, ahol születtem. Már akkoriban is 30-40 ember érkezett minden este. Ilyenkor egy alap klinikai kép érdekében a sürgősségi osztályon kivizsgáltuk őket, volt vérvétel, röntgen. A vizsgálat után kaptak igazolványt a görög rendőrségtől és folytatták útjukat” mondta Dimitris. „Az első menekülttábort 2007-ben nyitották meg a szigeten. Ez korábban is és továbbra is részben laktanyaként működött. Oda jártunk orvosi vizsgálatokat végezni. Úgy emlékszem, mintha ma lett volna, milyen sokk volt ez számomra: időszaktól függően 1000-1500 ember élt ott felfoghatatlan körülmények között. Nők, férfiak gyerekek, mind együtt. A szennyvízcsatorna az épületeken keresztül futott, elfogadhatatlan helyzet volt. Ezek a képek belém égtek, valamit tenni kellett.”  

Dimitris számára 2015-ben jött el a lehetőség, pont a menekültválság közepén. Miután a Sierra Leonéban megtapasztalta az Ebola járványt, az a vágy, hogy a frontvonalban dolgozzon orvosként, hazahozta a szigetre, ahol egy nagy nem kormányzati szervezettel (Médecins du Monde) kezdett dolgozni a 2013-ban alapított táborban. 

„A helyzet nagyon súlyos volt: naponta legalább 7.000 ember érkezett Mytilene kikötőjéhez. Tettük, amit csak tudtunk. Szembesültünk a világ minden gonoszságával, különböző formákban. Voltak köztük krónikus betegek, gyakran gyerekek, akik a Föld minden gazdasági egyenlőtlenségének terhét a vállukon viselték. Voltak krónikus betegek, gyakran gyerekek, akik a világ minden gazdasági egyenlőtlenségétől szenvedtek, akár egészen triviális elváltozások miatt, amik nyugaton nem okoznának problémát, melyek azonban, ha máshol, például Afganisztánban született valaki, meghatározzák helyzetét. Másoknak ortopédiai és bőrgyógyászati gondjaik voltak, melyeket az út során kaptak el. És a kínzás és trauma. Drámai történetek, ahol a különbségek is megmutatkoztak: az afrikaiakon brutális erőszak nyomai voltak, míg a szíreknél úgy tűnt profik hajtották végre a kínzást. És a nők a terheik súlya alatt. Képzelje el, hogy rendőrökkel és másokkal körülvéve egy szobában el kell mondania a történetét, mindazt a megaláztatást és erőszakot, amit átélt. Sokan képtelenek voltak erre, nehéz helyzet volt. Voltak, akik hazudtak, mert egy olyan rendszer jött létre, amiben csak hazugsággal lehet boldogulni: én is ezt tenném.” 

Dimitris Leszbosz polgára, olyan személy, akit a média a vándorlók ellenségének állít be. Mindezen évek alatt mennyit változott a helyzet a szigeten? Hogyan élik meg a sziget más polgárai az elkötelezettségét?
„Leszbosz mindig ugyanolyan, nem változik. 2015-ig mindössze annyi volt a különbség, hogy akkor az emberek nem maradtak itt, azonnal elhagyták a szigetet. Van a szélsőségeseknek egy kisebbsége, mindig is volt, akiket a szigeten kívüli érdekek szítanak. És ott vannak a szigetlakók, a maguk félénk, többnyire zárkózott személyiségükkel, akiknek amúgy semmi bajuk a menekültekkel. Épp ellenkezőleg, sokan segítettek és továbbra is segítenek nekik, ahogy egy szigetlakó tud, kézzelfogható dolgokkal. Elegük van az európai, athéni és más politika ígéreteiből. Leszbos lakosságának nagy része megérti a menekülteket, csak éppen nem tudják már elviselni a gondolatot, hogy senki nem oldja meg a helyzetet, és hogy a politikában újra meg újra ugyanazokat a hibákat követik el.” mondja Dimitris. „Számomra abszurd, hogy a helyzetet egyszerű intézkedésekkel nem lehet megoldani, olyan, mintha nem is lenne meg rá a szándék. Annyi pénzt költenek el, de a menekültek és a nekik szánt létesítmények helyzete mégis drámai marad. Gondoljunk csak az új ideiglenes táborra, ami azt követően nyílt, hogy a korábbi leégett. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy abszurd a megoldás, mind tudtuk, hogy a régi katonai épület a helyszín és a talaj szennyezettsége miatt alkalmatlan hely. Ennek ellenére mégis végigvitték, költötték a pénzt, anélkül, hogy megoldották volna a helyzetet.”

Az évek során Dimitris annyi féle élethelyzettel találkozott. Sok történetre emlékszik. „Éveken át minden nap olyan emberekkel találkoztam, akik szörnyű tapasztalatokkal bírnak. Szinte nehéz megkülönböztetni ezeket, de biztosan van olyan, akikre mindig emlékezni fogok. Így az afgán fiúra, akinek semmije sem volt, de megkínált engem egy cigivel, vagy az afrikai fiú, aki megmutatta nekem a Youtube videóit, amin Kamerunban tartott rap koncertjei voltak. Eltört a lába, egy botra támaszkodott, de ha volt türelmed meghallgatni a történetét, akkor tudott mosolyogni. Vagy a szír testvérpár kislányok. Azonnal lehetett látni a partraszálláskor, a kikötői pokolban, hogy jómódú családból származtak. Feltűnt, hogy úgy öltöztek fel, mintha esküvőre mennének. Tökéletes angolsággal beszéltek, édesanyjuk a damaszkuszi orvosi egyetemen tanított a háború előtt. Ott látni őket, félelemben, szüleiktől elválasztva, miközben a rendőrség a menekült csoportosulásokat rohamozta. Félrehívtam őket, hogy segítsenek fordítani az angolul nem beszélő szíreknek. Emlékszem, milyen boldogok voltak e miatt a gesztus miatt, újra mosolyogtak. Ez az, amit mindig próbálok a barátaimnak is mondani: ezek az emberek egy háborúból jönnek, és amíg nem érik el a céljukat, semmi nem állítja meg őket. Mi is ezt csinálnánk az ő helyükben, csak nem ez jut eszünkbe.”

Christian Elia

Forrás: http://www.snapshotsfromtheborders.eu/doctor-dimitris/

#snapshotsfromtheborders #kepekavegekrol #DEARprojects