A harmadik ukrán utunknál már Budapesten elkezdődtek szokásos kalandjaink. Három órás késéssel szálltunk fel, így természetesen lekéstük a Kijevből Szimferopolba induló járatot. Közben még itthon a repülőtéren megismerkedtünk egy nagyon kedves fiatalemberrel, és mint sorstársunkat, magunkhoz csatoltuk, amikor az Aerosvit úgynevezett szolgáltató központjában (Service Center), este holtfáradtan 11 óra körül igyekeztünk sokad magunkkal másnapra járatot, és aznap éjjelre szállást intézni. Mivel hármunk jegyét egyszerre adtam oda az ügyfélszolgálatot hírből sem ismerő hölgynek, ő automatikusan családdá nyilvánított minket, bár érdekelne, hogy három különböző nevű, de láthatóan hasonló korú emberből hogyan lehet családot alakítani. Vannak tippjeink, mi három variációt állítottunk fel, kíváncsi vagyok, ki mire gondol, és van-e negyedik…. Erre a családügyre akkor derült fény, amikor éjfélkor megérkeztünk a hotelbe, ahol várt bennünket egy „lakosztály”, két szoba, egyik a gyereknek, másik a szülőknek. Gáborral úgy döntöttünk, hogy mivel 5-kor kell kelnünk, erre a három és fél órára meg tudunk osztozni a két különálló ágyon, nem kezdünk el barangolni Kijevben.
Reggel már semmi gondunk nem volt, megérkeztünk Szimferopolba, búcsút vettünk a fiatalembertől, aki egy másik városba ment a cége megbízásából az ukrán munka minőségét ellenőrizni – remélem, Laci, szerencsével jártál!- mi pedig beszálltunk egy fekete Mercédeszbe, és hipp-hopp, itt teremtünk a tengerparton. Azért hipp-hopp, mert Andrej, a sofőrünk a létező összes közlekedési szabályt megszegte – három centiméteres oldaltávolság az előzésnél, 10 centiméteres követési távolság, sokszoros záróvonal átlépés, kétszeres sebesség, és még sorolhatnám. Otthon már kényszermunkán ülne, itt viszont nem tűnik fel senkinek, mert mindenki egységesen ezeket alkalmazza. Szorongattam a táskámban a biztosításomat, és több ízben lepergettem életem filmjét. Legalább megnyugodtam, úgy tűnik, érdemes végig nézni.