2009 a roma facilitátor-képzés éve volt nálunk. Ebben a posztban vannak olyan jelenetek, amik a romáknak mindennaposak, nekem kiakasztó volt átélni. Jó, aki ismer, tudja, hogy amúgy nem kell nekem sok, hogy kiakadjak kisebbség-ügyben...

A Norvég Civil Alap pályázat beadása előtt a legnehezebb egy olyan roma szervezet megtalálása volt, aki valóban tud segíteni kistelepüléseken élő, aktív, állampolgári tanácsokat vezetni tudó roma lakosokhoz eljutni. A mi szégyenünk, hogy nem ismertük az addig is példásan teljesítő Színes Gyöngyök Egyesületet (Pécs), de végül is elértük őket, megállapodtunk, és 2009 őszétől 2012 júliusáig együtt dolgoztunk 16 fővel, akikkel minden második héten találkoztunk Pécsett, és szervezetfejlesztést, valamint facilitátor-képzés tartottunk nekik. Fantasztikus kollégákra leltünk bennük! Várnai Anna és Standovár Ágota, örök hála!

Az első két napon sikerült átmennünk egy vizsgán is. Csoportunk egyik oszlopos tagja, Gyuri, tisztességes faggatózást végzett a megjelent trénerstáb körében, és hamar kiderítette, hogy úgy-ahogy elfogadhatóak vagyunk, túlestünk az Előítélet Teszten, és elegendő pontszámot gyűjtöttünk, hogy dolgozhassunk velük. Az elegáns belvárosi hotel, ahol az első két napot tartottuk, már nem ment volna át ezen a teszten. Szégyelltem magam helyettük is, amikor mint az árnyék, követték a csoporttagokat, nehogy valamit elemeljenek, gondolom, 2 üveg ásványvizet hoztak ki 20 embernek, pofákat vágtak, amíg vacsoráztunk, mert már mentek volna haza. Ami ennél is szomorúbb volt, hogy a csoporttagjaink csitítottak bennünket, hogy jól van, hát ez így megy, ezen nem kell kiakadjatok. Persze, megértem, ők még esetleg máskor is csinálnak ott rendezvényt, mi meg messziről jött emberek azt mondunk, amit akarunk.

A másik döbbenetes élményem pedig már egy következő helyszínen volt, ahova a képzést átköltöztettük. Nyomom nagyon a csoportvezetés szabályait, benne vagyunk valami mély ügyezésben, erre bejön két pincér az étteremből, és közlik velem, hogy a tévét le kell vinni az étterembe. Jegyzem meg, hogy kameragyakorlatokat csináltunk, tehát nem dísznek állt ott a teremben. Ráadásul akkora volt az a tévé, mint egy ház. Még magamhoz sem tértem, amikor az egyik pincér gyerek pattintott Józsinak és Gyurinak, hogy „na, ti ketten hozzátok már le, jó?”. Mi volt a legszomorúbb? Hogy Józsinak és Gyurinak fel se tűnt, hogy ők itt most vendégek, résztvevők egy képzésen, fizetünk ennek a cégnek, hogy minket kiszolgáljon stb. stb. Vajon egy vállalati tréningen pattintanának az ügyvezetőnek meg a marketingesnek a pincérek, hogy na, maguk ketten, hozzák már le azt a tévét? Ugye, nem?

Kiakadtam, mint a kakukkos óra, amúgy is nehezen tolerálom az ilyen attakokat, és sikerült magunkat kiutálni onnan, miután egyre kisebb és egyre rosszabb adagokat kaptunk az étteremben. Azokra az órákra átmenetileg én is romává váltam. Amikor megiszom a kapucsínómat, és már is ott toporog a pincér, hogy fizessek, pedig komoly százezreket hagytunk ott a projekt során. Na, hagyjuk is, örüljenek, hogy nem írom le ide a nevüket.

A boldog-szomorú dalban a vidám sor az, hogy megalakult a Gémkapocsháló, ami onnan kapta a nevét, hogy Gyurink elmesélte, ő mindig egy gémkapcsot szorongat a kezében, ha beszélni kell nyilvánosság előtt, és ez segít neki leküzdeni az idegességét. A képzés végén egy akkora bulit csaptunk, hogy még Gábor kolléga is beállt egy kis ujjpattogtatós táncra, ami azért valljuk be, nagy szó volt  2010 nyarán!