Enzo, a lampedusai költő-halász

Lampedusa az a hely, amely képes megríkatni akkor is, amikor lelépsz a földre a repülő lépcsőjéről érkezéskor, és akkor is, amikor fellépsz, hogy elindulj. Sírsz annak egyedi szépsége miatt, de azért is, amiért olyan egyedül áll mindig, kicsit valahogy elhanyagolva.”

Enzo Billeci lampedusai halász. Ez az élete, a szigete, a hajója. Egy teljes világ a hullámok közötti földdarabon. Így volt ez mindaddig, amíg a világ meg nem érkezett Lampedusára.

„2013 előtt folyamatosan észleltük a hajókat, majdnem minden nap. Aztán a 2013-as hajótörés után, ami eléggé felrázta Európa lelkiismeretét, az ellenőrzéseket távolabbra, a sziget déli fele irányába helyezték, mert a lampedusai halászok engedélye 40 tengeri mérföldig érvényes, a mentések azonban így 80, 90 és 100 mérföldre a szigettől zajlanak. Olyan sokszor megesett velem: megláttuk a hajót, felvettük az embereket a fedélzetünkre és hívtuk a parti őrséget, akik ahogy tudtak közbeléptek. Ilyenkor őrizet alá kerültek, minden vészhelyzetet jelentettünk, ha valaki beteg volt, a hajó léket kapott vagy a tengeri viszonyokról. És sok emlék született... ami velünk marad. Van, ami erősebb, van halványabb. Egyszer Lampedusától 40 mérföldre, délkeletre, épp a halászati területünk határán megláttunk egy kis hajót. Emlékszem a 13-14 csomós misztrálra, ami a sziget felé vezető úton szembe fújt. Úgy 45 ember volt a fedélzeten: mind bőrig ázva. Ült egy terhes nő a hajó orrában, amit minden hullámverésnél több liter víz árasztott el. A nő teljesen fehér volt a bőrére rakódott sótól. Ezt a képet sosem felejtem el, ezt a szívemben őrzöm. Míg az olasz parti őrségre vártunk a tunéziai parti őrség érkezett meg. Emlékszem az ő arcukra, a tekinteteikre. Ott volt a minden düh és a világ miatti csalódottság. „Nem Olaszországba akarunk menni, hanem Európába!” Kétségbe voltak esve. Aztán szerencsére tisztáztuk és megértették, hogy nem mi hívtuk őket.

Egy másik napot is a fejemben tartok, amikor a nyugodt tengeren megláttam egy rozoga sárga kis csónakot 40 emberrel a fedélzetén. Egyikük vízbe vetette magát, hogy hozzánk mászhasson be. Mennyi feszültség, mennyi félelem! Nekünk a hálók bent voltak a vízben, nagyon veszélyes helyzet volt. Ez egy pillanatnyi pánik volt, ami végül jól végződött, bár sok munkaóra ment kárba miatta. Semmit nem bánok. Ismét ezt tenném. Mert sosem voltam képes hátat fordítani. Azt sem fogom megérteni soha, hogy valaki hogyan képes erre.

Ha balesetet látsz az utcán, megállsz, ha nem is az emberiségért, azért, hogy ne foghassák rád, hogy nem segítesz, vagy, hogy te lennél a cserbenhagyó. És tengeren? Miért ne lehetne ugyanígy? A tengeren még rosszabb is, hiszen nem jön egy következő autó, ami megteszi, amit te nem.”

2013. október 3-án viszont nem jól végződött az esemény. Azt a napot sosem felejtem el. Mindent a rádión hallgattam végig és amikor visszaértem Lampedusára a helyszínre, akkor húzták ki az utolsó hajóroncsokat. Ezt nem lehet elfelejteni. Igazán azt hittem, hogy megváltoznak a dolgok: ha mindazok után, ami történt nem változott semmi, akkor mitől fog? Másként ez igazából azt jelenti, hogy mi magunk kívánjuk az emberiség végét. Ehelyett... változások jönnek-mennek, mint a kormányok. Akkor valami változott, beavatkoztunk Líbia közelében, aztán az elutasítások, és eljutunk a jelenhez, pontosan oda, ahol már az emberiség odavész. Amikor azt hallom, hogy „tudtuk ezt már a táborok előtt is”, nem is értem, hogy ez hogy lehetséges. Kínzás, nemi erőszak, halál, és mégis azzal tömik a fejünket, hogy nincsenek is partraszállások. Egyszerűen 20 mérfölddel arrébb tettük a realitást: nem szállnak partra, mert hagyjuk őket meghalni arrébb.”

Az emberiség elvesztése, a tengeri törvények megsértése. „Ezek számunkra örök érvényű törvények, ezeket nem valakitől megtanuljuk. Ezt megéljük a tengeren minden nap. Már középiskolában is egy hajón csináltam a leckémet esténként, amikor édesapámnak segítettem, akihez az a hajó tartozott, amit ma én irányítok. A fedélzeten nőttem fel és közben jól teljesítettem az iskolában.

Tisztázzuk: a tengeren ezzel szemben az életet az emberséget tanulod meg. A tenger tanít meg a nyugalomra, higgadtságra, arra, hogy mindenre készen állj. Mert emlékeztet rá, hogy kicsi vagy. Minden pillanatban a békéjével, a végtelenségével, a némaságával és mindazzal a szabadsággal emlékeztet. Mindig azt mondom: a tenger olyan szabadságot ad, amit a föld nem is ismer. Mindezeket a frontvonalban eltöltött éveket el kell mesélni. Enzonak pedig, aki egy olyan történelmi korszak részének érzi magát, amelyet előbb-utóbb más szemmel fognak nézni, a költészet választásával kell emlékeznie. Verseivel az évek során jutalmakat és díjakat nyert. De hogyan is indult ez az út a szavakkal?

„Nagyjából 15 éve kezdtem. A szavak maguktól jönnek, amint megállok, papírra vetem őket. Rólam, az életemről beszélnek. A tengerért, ezért a helyért, ezért az életért, pontosan. Család, menekültek, utazók, a sziget, halászat, a tenger. Azért, hogy hagyjak egy jelet magam után, ami ezekről az évekről szól, amiben élek. Egy emlék mindarról, ami most történik velünk. És ez mostanra bekerült Lampedusa emlékezetébe és életébe.”

A szigeten minden ellentmondással együtt is jól élünk. A hiányzó infrastruktúra, a sok probléma mellett, amelyeket meg kellene oldani, kezdve ugyanennek a Lampedusának a viselkedésével, ott van a világ legszebb strandja, amely a Conigli-sziget, a miénk még mindig a hal, egy élő tenger, amely minden nap kínálja nekünk a gyümölcseit. Elhelyezkedése miatt a víz egyedülálló, átlátszó, kristálytiszta, folyamatosan változó élővilággal.

Álomhely egy ritka hangulatú néppel. „Az állam, a hatóság itt csak a tragédiákért él, pénzeszközöket különít el, de az emberek elfáradtak. Hol az a pénz, hogyan költötték el? Emlékszem, amikor 2011-ben őrület volt a vezetésben; több mint 10 ezer embert hagytak itt, egy földsávon. Századokon át Lampedusa kikötőhely volt, a felfrissülés a béke szigete, de ezt a nyomást nem bírta már el.

Éhes emberek ezreinek fogataga. Bármi megtörténhetett. Mi, lampedusiaiak, a halászok és családjaink, szerveződtünk, hogy etessük őket, mert megértettük azt, amit Rómában nem értettek. És csoda, hogy nem történt semmi. A szigetlakók előjöttek, gyakorlatias lelkülettel megoldották a helyzetet. De a közösségnek válaszokat kell adni.

Mégis, Lampedusa szigetének elhagyása soha nem merült fel bennem. „Most nem, abszolút nem, de fiatalon... szívügyek miatt azért gondoltam rá. Ma örülök, hogy nem tettem meg és maradtam, ezen a századok óta a tengeren horgonyzó repülőgép-anyahajón.

Hárman vagyunk testvérek, akiknek el kell engedniük a hajót, a két fiam, 29 és 25 évesek, úgy döntöttek, hogy Milánóban és Rómában élnek. Iskolai szünetekben kipróbálták a tengeri életet. De úgy döntöttek, nem nekik való. Sokat változott, mióta elkezdtem, a technológia fizikailag sokkal kevésbé fárasztóvá tette a munkát. De a többire fel kell készülni: az otthontól való távolság, maradni kint a tengeren, nem látni a szárazföldet, esténként nem kimozdulni. Ez egy életstílus.

Télen kevés a munka, hosszú a tél, de ugyanúgy ott élsz, munkából nincs hiány. Megértem az ő választásukat, de én itt maradok, innen a szigetről figyelem az életet.

Christian Elia

Forrás: http://www.snapshotsfromtheborders.eu/i-cant-stay-indifferent/

#snapshotsfromtheborders #kepekavegekrol #DEARprojects