Amikor reggel felébredtem, nem gondoltam, hogy az első napi kihívást másnap is kihívások sora követi. Érdekes módon a cromos kollégáim úgy gondolják, velem mindig történik valami. És valahol igazuk is van, ők tudják, miről beszélnek. De ne szaladjunk ennyire előre. Mondjuk úgy, hogy a szobám hagyott némi kívánni valót maga után. Ezt jeleztem a recepción, ahol azt mondták, semmi probléma, kapok másikat. Hol szeretnék szobát? Hát ööö, erre a kérdésre nem számítottam, de mondtam, hogy most dolgunk van, ezért amikor visszajöttünk, megbeszéljük. Itt el kell mondanom, hogy az ugandai emberek végtelenül kedvesek és türelmesek. Minden beszélgetés úgy kezdődik, mint egy MLM-es ügynökkel, azaz az úgynevezett small talk-kal. Hogy vagy ma reggel? Mi a helyzet? Annyi a különbség, hogy ez akkor is megtörténik itt, ha történetesen nem akarnak neked semmit eladni. Na, tehát útra keltünk. Az első sokk ekkor ért. Olvastam az ugandai közlekedésről, na de hát olvasni meg megélni azért nem ugyanaz. Elég az hozzá, hogy baloldalon közlekednek, ami számomra, pláne, hogy elöl ültem, önmagában természetellenes volt. De amúgy teljesen mindegy, mert időnként mindkét sávban jönnek szemben, szóval ha kell járdán is lehet autózni. Külön problémát jelent az, hogy a túlzsúfoltság miatt az autós utazás a leglassabb. A leggyorsabb mód eljutni valahová az, hogy egyszerűen felülsz valaki háta mögé egy motorra, gyakran ketten is, és az elvisz oda, ahová szeretnéd. Ez a boda boda.Több tízezer ilyen motoros furikázik Kampalában, és a mutatványuk, nem túlzás, életveszélyes. Naponta 5-6 sofőr hal meg. Látva a közlekedést nem csoda. Közlekedési tábla nincs sok, ahogyan rendőrlámpa sem, de amúgy sem számít, szóval hagyjuk is. Mi magunk is majdnem elütöttünk két motorost. Egyszerre. De még csak nem is kiabáltak. Itt ez megszokott. Hopsz, majd elfelejtettem egy érdekes tapasztalatot. Kampala a benzinkutak fővárosa. Ennyi benzinkút a Földön nincs. Hihetetlen módon 500 méterenként van egy, persze az út mindkét oldalán. Helyenként 200 méterenként is van, biztos, ami fix. Ez az otthoni viszonyokhoz képest azért minimum, hogy fura. De ez mellékvágány, szóval semmi jelentősége. A lényeg azonban, hogy találkozónk volt Beate-val, Manuel-lel és Israel-lel. Beate az osztrák Horizont 3000 szervezetnek dolgozik. Ez egy civil szervezet, melyet az osztrák állam finanszíroz azzal a céllal, hogy szakértőket, szakemberek küldjenek a fejlődő országokba. Manuel a Nemzetközi Vöröskeresztnél van, az ő feladatukat nyilván nem kell mélyebben részleteznem. Israel ugandai, a legnépesebb törzs, a bugandák tagja. Ő egy olyan civil szervezetet vezet, akik szakembereket hívnak segítségül ahhoz, hogy az iskolarendszeren kívül rekedt képzetlen embereket megtanítsák szakmákra. Nyilván nem úgy, mint egy iskolában, de Ugandában még az alapfokú oktatásért is fizetni kell, így nagyon nagy a képzetlenek aránya. Őket utána megpróbálják hivatalos munkához is segíteni. Mindhárman nagyon kedvesek voltak és megosztották velünk a tapasztalataikat. Délután mentünk vissza a belvárosba, mert sim-kártyát kellett szerezni. Kapcsolat nélkül nem élet az élet, ugyebár. Nos, először is az utcán mindenhol géppisztolyos rendőrök, biztonsági örök vannak. Minden közintézmény, bank, bevásárlóközpont előtt. A bevásárlóközpontba bejutni olyan, mintha egy repülőtérre mennél be. Cuccokat a tálcába, kapun átmenni, ha csipogsz, átvizsgálnak kézi fémdetektorral is. Hozzá kell hogy tegyem, mindenki csipog, és minden alkalommal. Talán innen lehet tudni, hogy működik a kapu. Na de ha ez bonyolult, akkor a sim-kártya megszerzése még inkább az. Mondjuk egy a Pentagonba történő belépő megszerzéséhez hasonlítható. Regisztrálnak. Útlevél kell hozzá. Kitöltenek pár papírt. Fogalmad sincs, hogy mit. Aztán kiválaszthatod a számot, aminek számodra ugyebár semmi jelentősége nincs. Aki ennél a pontnál azt gondolta, elkéri az ugandai számom, azt el kell keserítsem. Mivel nem jegyeztem meg, nem is tudom megadni. Aztán jön az a rész, hogy az eladó egy ujjlenyomat leolvasó segítségével regisztrálja a kártyám. Ez kissé érthetetlen, bár annak sem örültem volna, ha az enyém kellett volna hozzá. Majd a sim kártyát a kezembe adja, azt fel kell tartanom a fejem mellé, és ő lefotóz. Itt végleg elvesztettem a fonalat. Majd a telefonba rakja a kártyám és elég sok mindent gépel benne, amivel regisztrálja azt. Na de ettől az még nem használható. Odadja a kollégájának, aki szintén elég sokat gépelt benne. Volt bennem az a rossz érzés, hogy olyan ez, mint amikor valaki a telefonomon a nevemben üzen trágár dolgokat a főnökömnek. Na de végül készen lettünk. Hurrá. Első dolgom felhívni a fiamat. Messengeren. Azt írja, nincs internet kapcsolat. Hm, elég sokáig tartott ez a procedúra ahhoz, hogy ne működjön. Na, elég az hozzá, hogy kiderült, Ugandában a kormány, illetve az elnök letiltotta a Facebookot. Wifin azért el lehet érni, de a hálózaton nem. Nahát. De ugorjunk ahhoz a részhez, amikor visszaértünk a szállodába. Merthogy ugye másik szobát kapok. Nos a másik szobának nem lehetett kinyitni az ajtaját. Kaptam egy harmadikat. Abban meg nem működik a széf. Itt kezdtem megint kissé aggódni, hogy mi jöhet még. Hát a recepciós jött, aki visszahozta a 100 dollárosomat. Mert hát amúgy én felkészülten érkeztem. Tudtam, hogy itt csak az új, 2008 utáni bankjegyeket fogadják el. De azt sehol sem írták, hogy azt sem fogadják el, amin bármi oda nem illő dolog van. Az én százasomon pedig volt egy apró bélyegző. Nem tudom, mi az, de ugye sok helyen a számolásnál jelöléseket raknak a bankjegyekre. Nos, ahogyan azt mondtam, az ugandaiak végtelenül kedvesek. A recepciós is végtelenül kedvesen, mosolyogva adta vissza a pénzt, hogy adjak helyette másikat. Nos, volt még három darab száz dollárosom. Mindegyik bélyeges. Ennél a pontnál azért valóban ideges lettem, mert világossá vált, hogy itt még a 20, 10, 5 dollárosokból ki tudom fizetni az első három napot, Észak-Ugandában is az első kettőt, de az ottani harmadik napomra, valamint az itteni utolsó kettőre már nincs elegendő dollárom. Mert bár mindent ugandai shillingben kell fizetni, a szállást amerikai dollárban. Elnézve az udvaron dolgozó kollégákat, felsejlettek bennem József Atilla szavai Koncz Zsuzsa hangján, hogy kertész leszek, fát nevelek, kelő nappal én is kelek. Jelen pillanatban a bolgár barátaimmal tárgyalok, hogy marad-e nekik annyi dollárjuk, hogy kisegítsenek. Erre két nap múlva derül fény, addig Koncz Zsuzsát dúdolgatok magamban.

#snapshotsfromtheborders #kepekavegekrol #DEARprojects