Kollégánk, Ottó Krisztián Ottó a Képek a Végekről projektünk keretében egy hetet tölt Ugandában, hogy megismerjen egy olyan országot, mely évtizedek óta küzd a migrációval. Erről ad nekünk hírt blog sorozatunkban.
Kövessetek minket a következő napokban!
Negyedik nap. Előző este megbeszéltük, hogy Moses reggel fél hatkor harcra készen vár minket, indulunk Észak-Ugandába, ami az ittlétünk fontos sarokpontja lesz. Fontos korán indulni, hogy elkerüljük a közlekedési káoszt, mert mint tudjuk, vasárnap lehet közlekedni, a többi napon bajos. Szóval ez azt jelenti, hogy ötkor közösen kávézunk, majd indulunk. Nem tudom, hogy a csótány okozta sokk, vagy az izgalom miatt, de alig tudtam elaludni, cserébe viszont reggel nagyon is aludtam. Kollégáim ébresztettek, szóval a kávézás ugrott, én pedig az ágyból ugrottam ki, és kaptam össze magam, hogy időben induljunk. Az utazás időtartamát 8-10 órára lőttük be, hiszen a forgalom, az utak állapota sok meglepetést okozhat. Szépen el is hagytuk a várost, mondhatni gond nélkül. Ekkor kezdődtek a megpróbáltatások. Hát hogyan is tudnám ezt érzékeltetni. Kisebbik fiam, Jábin szokta mondani, amikor otthon nagyon rossz úton megyünk, hogy olyan ez az út, mint Afrikában. Hát nem. Messze nem olyanok nálunk az utak. Nem azért, mert jók, hanem azért, mert a legrosszabb sem vetekedhet az itteniekkel. Húsz centis, helyenként mélyebb kátyúkat kell folyamatosan kerülgetni. Sokszor egybefüggő kátyú az út, szóval csak átbukdácsolni lehet rajta. Nem is értettem, hiszen itt nincs fagy, ami tönkre teheti az utakat, majd ahogyan figyelmesebben néztem, rájöttem, hogy az aszfaltréteg csak két centis, így azért a teherautók gyorsan össze tudják törni azt. Aztán az eső, az autók elvégzik a többit. Ha mindez nem volna elég, fekvőrendőrők milliói vannak az országban, jobbára előjelző tábla nélkül. Kétféle van. Az egyik, amikor 1-5 bukkanó van. Az ötös kombó remek, jót tesz a futóműnek, és a gyomornak is ebéd után, de a kedvencem az épített bukkanó, ami akkora, hogy olyan, mintha egy dombra mennél fel. Az egyiken majdnem fel is akadtunk, nem szívesen néztem volna az után a hang után a kocsi alá, pedig nem személyautó. Szóval az utak ilyenek, de a természeti környezet nagyon sok mindenért kárpótol. Uganda rendkívül zöld, észak felé haladva pedig egyre több a hegy. Csodálatos látvány. Észak felé haladva egyre inkább kifelé megyünk az általunk civilizációnak nevezett városi létből. Az északi területeken sokkal erősebbek a törzsi hagyományok és települések sem kifejezetten falvak. Vannak falunak látszó települések, ezek legtöbbjének még neve is van, azonban a falu gyakorlatilag üzlethelységeknek helyet adó házak sora az út mindkét oldalán. Az emberek nem ott élnek. Ezekben a térségekben szó szerint viskókban élnek az emberek. Olyan helyeken, ahol éppen a földjeik vannak. ezek nem települések, nem közigazgatási egységek. Ahol éppen gondolják, illetve ahol a földjeik vannak, négyes, ötös, helyenként tizenötös, húszas csoportokban állnak a nádfedeles viskók. De ezekben nem fűszoknyás bennszülöttek laknak, hanem helyenként kimondottan csinosan öltözködő emberek. Nyilván egyszerűbb emberek is vannak köztük, de nem középkori jellegű a társadalmuk, még ha vidéken a törzsi hagyományoknak nagyobb szerepe is van. Összességében elmondható az ugandaiakról, hogy nem kifejezetten elmaradottak, sőt, nem ők az elmaradottak, hanem inkább az országuk. Utunk során igazából csak jó tapasztalataink voltak. Ahogyan délen is, északon is mindenki kedves, mosolyognak, alapvetően bizalommal vannak még irányunkban, mzunguk irányába is. Egyik kis pihenőnkkor egy idősebb asszony jött egy nagy kannával a fején, hóna alatt egy csirkével. Vele volt talán az unokája, aki egy kosarat egyensúlyozott a fején. Amúgy hihetetlen, hogy mekkora terhet bírnak ilyen módon cipelni, de azt is megfigyeltem, hogy igazából a könnyű dolgokat is szívesen viszik a fejükön, mert egyrészt óriási távolságokat tesznek meg, főként vizet hordva, másrészről mindkét kezük szabad marad. Na de visszatérve az idős asszonyhoz, ahogy elment mellettem, rám nézett, komoly arccal, majd nevetve elkezdett kiabálni valamit, amiről kiderült, vezetőnk Emily elmondta, hogy pusztán csak üdvözölt engem. Meg is álltak beszélgetni velünk. Nem fontos része a sztorinak, hogy ő kivételesen nem vizet vitt a kannában, hanem a maniókából, vagy ahogy itt helyben mondják, a cassavából kifőzőtt alkoholt. A lényeg, hogy tényleg kedvesek az emberek. És errefelé már majmokba is bele lehet futni, ami azért számunkra európaiak számára elég érdekes élmény.
Két aprócska mozzanattól eltekintve valóban békés volt az utunk. Az egyik egy defekt volt, ami igazából nem csoda, inkább az a csoda, hogy csak egy. Két éve Katharina, az osztrák társunk, úgy járt, hogy az autó, mellyel szállították őket, dupla defektet kapott. Ok, egynél még ott a pótkerék, de mit csinálsz kettővel? Ráadásul a vizük is elfogyott már, igy komoly aggodalmaik voltak a rekkenő hőségben. Hosszabb gyaloglás után egy kis faluba értek be, ahol ugyan vizet nem árultak, viszont mangó juice-t igen. Ki tudja miért, de a történetet most is úgy mesélte el, hogy az a mangó juice életmentő volt. A vidéki Ugandában lerobbanni nagyon nem kellemes dolog. Viszont nekünk az a szerencse adatott meg, hogy egy benzinkút közelében kaptunk defektet, ráadásul egy városban, ahol még kereket is szereltek. Így csak egy fél óra késést szenvedtünk el a defekt kapcsán. A másik kicsit komolyabb helyzet volt. Kb. kétharmad útnál átkelünk a Níluson. Sokan nem tudják, hogy a Nílus a Föld leghosszabb folyója és Ugandában ered. Szóval szépen áthaladtunk a hídon, ahol én szokás szerint rengeteg képet csináltam, azonban a híd túlsó oldalán már vártak a rendőrök bennünket, és eléggé marconán bizonygatták, hogy a hidat fényképeztem. Na most azt tudni kell, hogy Ugandában tilos fotózni a középületeket, bankokat, rendőrörsöket, katonai létesítményeket, de magukat a rendőröket, katonákat is. Emiatt igen komoly bajba lehet kerülni, értsd ez alatt a letartóztatást (külföldiek esetében sem ez lenne az első alkalom), amit magadnak sem kívánnál, pláne Ugandában nem. Nos én ezt mind tudtam, azt azonban nem, hogy hidakat sem szabad fotózni. Ráadásul nem is a hidat fotóztam, hanem a hídról a folyót. Hát erről nem tudtam meggyőzni a rendőröket, emiatt eléggé aggódni kezdtem, és mivel amúgy is izzadtam, most már úgy nézhettem ki, mint akit most húztak ki egy medencéből. Végül a telefonom képeinek átnézése után elengedtek bennünket egy „ilyen többet ne legyen” megjegyzéssel. Ok, tutira nem, Megígérem. Mindent egybevéve békés utunk volt Aruáig, a hotelt is megtaláltuk, ahol újra megpróbáltam elsütni a százdollárosaimból egyet, Persze itt sem sikerült, úgyhogy szóra sem érdemes. Azt mondták, próbáljam meg a fővárosban, ott biztos elfogadják. Hát köszi, túl vagyok rajta. Úgy számolom, hogy még mindig olyan 220 dollár mínuszban vagyok, szóval nagy várakozásokkal nézek a következő napok elé. A Youtube-on pedig még mindig Koncz Zsuzsát hallgatok. Már ha éppen van net.
Egy kis falucska
Majmok kószálnak az úton
Egy igazi falu, üzletsorokkal
Másik falu, másik mesteremberek
Átkelés a Níluson. Majdnem sokba került ez a kép.
Minden érdeklődve figyeltek bennünket
Sokunk gyermekkori játéka. Itt nagyon népszerű a gyerekek körben.
Észak-Uganda hegyei
Az alkoholt cipelő asszony
Észak felé, vihar előtt
#snapshotsfromtheborders #kepekavegekrol #DEARprojects
