Ötödik nap. Utazásunk legfontosabb része következett. Indulás terepre. Reggel Moses, a sofőrünk megérkezett Emily-vel, helyi vezetőnkkel. Emily, egy civil szervezetet vezet, az ICS-t (Integrated Child Service), mely kimondottan nőket és gyermekeket támogat, az ő jogegyenlőségükért, biztonságukért küzd, egy olyan környezet megteremtéséért, ahol a gyermekeket és nőket nem használják ki, nem válnak erőszak áldozataivá. Ennek elérésére képzéseket biztosítanak számukra, valamint segítik hozzáférésüket a szociális és egészségügyi szolgáltatásokhoz. Első utunk az ICS irodájába vezetett, ahol Emily és kollégái irodájukban mutatták be a térségben végzett munkájukat. Emily amúgy, a munkája révén, jó kapcsolatokat ápol mind a helyi hatóságokkal, mind pedig a menekültekkel foglalkozó intézményrendszer tagjaival. Segítségével, illetve az Ugandai Miniszterelnöki Hivatal külön engedélyével megtekinthettük a létesítményeket, megtapasztalhattuk az egész rendszer működését. Az utunk különösen izgalmasra sikeredett, tekintettel arra, hogy valóban terepen voltunk. Helyenként úttalan utakon, időnként nem túl biztonságosnak tűnő hidakon keltünk át, mígnem eljutottunk következő úticélunkhoz, ahhoz a létesítményhez, ahol a menekültekkel foglalkozó szervezetek a központjukat rendezték be, immáron sok évvel ezelőtt. A létesítménybe a Miniszterelnöki Hivatal engedélyét felmutatva, alapos kétfertőtlenítés után, maszkban léphettünk csak be. Itt várt bennünket a létesítmény vezetője, valamint a térség kormányzati vezetője, hogy tájékoztassanak bennünket a jelenlegi helyzetről, valamint arról, mit és hogyan tesznek az ugandai állam, valamint az itt tevékenykedő civil szervezetek a hosszú évek óta tartó menekültválság kezelésére. Mint megtudtuk, Uganda mindig nagyon befogadó volt a menekültekkel szemben, hiszen a térségben történelmi hagyományai vannak a nagymértékű migrációnak az instabil kormányok, államok, folyamatos polgárháborúk, puccsok miatt. A közel 1 millió áldozattal járó ruandai mészárlások elől menekülve nagyon sokan érkeztek negyed évszázada a szomszédos Ugandába. A Kongói Demokratikus Köztársaságban 1998 óta dúló második kongói háború, melyet a II. világháború utáni legvéresebb háborúnak tartanak, és ami eddig közel 5 és fél millió halálos áldozattal járt, szintén rengeteg menekültet generált. Ugyancsak Uganda szomszédja Dél-Szudán, ahol az 1955 óta folyamatosan kiújuló polgárháborúk 2 millió halálos áldozatot és 4 millió menekültet eredményeztek. A többség innen is Ugandát választotta. Dél-Szudánnal Ugandának többféle kapcsolata van. Egyrészt létezik köztük valamiféle rokoni szál is, másrészt pedig korábban nagyon sok ugandai talált menedékre Dél-Szudánban Idi Amin rendszere és népirtása elől menekülve. Amint látszik, a szomszédos országok régóta szoros kapcsolatban állnak egymással, vagy háborús ellenfélként, vagy humanitárius segítőként. Jelenleg Ugandában 1.4 millió menekült tartózkodik. Ebből 1.1 millióan Dél-Szudánból érkeztek, a maradék 300 ezer főként kongói, illetve nagyon kis részük brunei. Uganda sajátos módszert alkalmaz a kérdés kezelésére. Ugyan legfontosabb céljuk az, hogy a menekültek visszaköltözhessenek hazájukba, azonban az itt maradás lehetőségét is megteremtették. Az ugandai menekülttáborok, ahogyan a nap folyamán meg is tapasztalhattuk, nem klasszikus menekülttáborok. Amikor a menekültek megérkeznek, 10 napra elkülönítik őket a koronavírus lehetősége miatt. A táborban regisztrálják őket, majd a karatén lejárta után áttelepítik őket a térségben található, kimondottan a menekülteknek létrehozott települések egyikére. Ezek a települések úgy jöttek létre, hogy az ugandai kormány, az Észak-Ugandában található szabad földterületekből kis földeket adott a letelepülni szándékozóknak, hogy azon felépítsék házaikat, jobban mondva kunyhóikat, és megtermeljék annak jó részét, ami a fennmaradásukhoz szükséges. Ilyen település például a közeben található Rhino Camp, melyet kívülről meg is tekintettünk. A tájékoztató után a menekülttábort kerestük fel, ahol éppen élelmiszersegélyt osztottak, valamint megtekintettük a regisztrációs folyamatot. Ez most konkrétan egy újraregisztrálási folyamat volt. Erre akkor kerül sor, amikor az újszülötteket regisztrálják. Emiatt az egész családot újra kell regisztrálni, hogy a gyermek velük egy regisztrációban szerepeljen. Ezzel most nem untatnék senkit, inkább csak a történeti hűség kedvéért mondtam el.

Ezek után megtekintettünk egy a térségben található egészségügyi létesítményt. Ez egy 3. szintű létesítmény volt, ahol már például laborszolgáltatást is nyújtanak, azonban orvosuk nincs, csak egy klinikai tisztnek nevezett szakemberrel, mondjuk mind a hadseregben a felcser, illetve 8 nővérrel rendelkeznek, akik a napi 200 feletti betegforgalmat igyekeznek kezelni. Ottlétünkkor éppen kisgyerekek kapták meg a Di-Per-Te oltásukat, illetve kismamák kapták meg gyermekeik számára a tápszereket. Őszintén megható volt, ahogyan a nővérek türelmesen próbáltak helyt állni a számunkra, európaiak számára, igencsak szokatlan körülmények között. A nap végén pedig egy olyan településen tettünk látogatást, ahol letelepedett menekültek élnek. Beszélgettünk egy nagyon kedves, 1993 itt élő dél-szudáni asszonnyal, aki egy kis boltocskát üzemeltet a faluban. Jobban nem tudok fogalmazni, mert a mi felfogásunk szerint erre a kis boltocskára nincs megfelelő kifejezés. Alapvető cikkeket árul, azokból is keveset, de a bevételből nagyjából fenn tudja tartani magát. Találkoztunk még három itt élő menekülttel, akikkel arról is beszélgettünk, mi a távlati céljuk, Egyikük, egy dél-szudáni férfi azt mondta, szeretne ugyan hazamenni, de nincs hová. Másikuk, egy már itt született dél-szudáni fiatal lány maradni szeretne, mert minden ide köti. A harmadik, egy Bruno nevű vidám fickó a Közép-Afrikai Köztársaságból már több mint egy évtizede itt él, azonban éppen most kezdi el szervezni a hazatutazását, mert állítása szerint hazájában most jó kormány van hatalmon. Aki egy kicsit is utánajár a Közép-Afrikai Köztársaság elmúlt évtizedekbeli eseményeinek, az csak remélni tudja, hogy Brunonak igaza van. A cél valóban ez volna. Hogy mindenki a szeretett hazájában próbáljon boldogulni. Tettem egy próbálkozást a kérdéssel, hogy mit gondolnak Európáról, de nem értették, mi a célom vele. Ők szemmel láthatóan semmit sem tudnak Európáról, így céljuk sincs Európába jönni. Emily elmondta nekem utána, hogy a közép-afrikaiaknak nem való Európa. Teljesen idegen nekik. Egyik itteni ismerősének német férje van. Ö természetesen nem menekült, hanem egy alsó középosztálybeli ugandai. 7 hetet töltöttek Németországban a férje családjánál, azután idegösszeomlást kapott. Sok volt az inger. Valahol ez, összehasonlítva az ő életformájukat a miénkkel, érthető is. Itt sokat mosolyognak az emberek, Emily szerint az ugandaiak a legvidámabb nép Afrikában. Mi, európaiak sokkal inkább hajlamosak vagyunk a depresszióra. Igaza lehet. A napot az ICS irodájában zártuk a tapasztalatainkat összegezve. Tartalmas, tanulságos nap volt.

Az ICS csapata Arua-ban

Időnként ilyennel is találkozik az ember errefelé

Csak egy érdekesség. "Egyéb veszély" tábla figyelmeztet arra, hogy aszfaltos út következik

Maszk nélküli közös fotó a menekülttábor és az azt kiszolgáló létesítmények parancsnokával, illetve a térség kormányzati vezetőjével a prezentáció után.

Ételsegély osztás a menekülttáborban

Dél-szudáni menekült gyerekek

Tábori konyha

A konyha belülről

Asszonyok érkeznek újszülötteikkel az újraregisztrációra

Oltásra váró kisbabák az egészségügyi központban

Kismamák várnak tápszerre

A dél-szudáni asszony boltocskája

Az unokája dolgozik éppen

Három itt élő, letelepedett menekülttel beszélgetünk

A falu varrodája

Ő pedig a varrónő

Ugandai kislány orvosra várva az egészségügyi központban

Vízhordók hazafelé

Sokszor 5-10 kilométer távolságra kell jönni vízért

Egy személyes fotó. A mellettem látható huncut fiatalember a druszám, Krisztián.

#snapshotsfromtheborders #kepekavegekrol #DEARprojects