Kollégánk, Ottó Krisztián Ottó a Képek a Végekről projektünk keretében egy hetet tölt Ugandában, hogy megismerjen egy olyan országot, mely évtizedek óta küzd a migrációval. Erről ad nekünk hírt blog sorozatunkban. Kövessetek minket a következő napokban!

Hetedik nap. Utazós nap. Indulás vissza Kampalába, délre. A tervek szerint délutánra már „otthon” is leszünk. A mai napra nincs terv, csak időben hazaérni. A fejem üres volt, csak arra gondoltam, hogy semmi dolgom, mint a környezetben gyönyörködni. Természetesen egy hatórás út alatt sok ideje van erre az embernek. Ahogyan az is természetes, hogy időnként meg kell állnunk, vagy a természet hívó szava, vagy pedig amiatt, hogy ennivalót vásároljunk. Azt azért tudni kell, hogy azért bármit megenni az utcáról nem javasolt. Az egyik alapélelmet a chapatit, ami leginkább a tortillára hasonlít, ennek ellenére is bátran vásároltuk. Azonban a húsból készült dolgokkal szemben nem volt túl nagy a bizodalmunk. Az csak az egyik része a dolognak, hogy ezekre a kifőzdékre a magyar Állategészségügy sosem adna engedélyt, azonban a húsok eredete is teljesen bizonytalan, szóval inkább passzoltuk a dolgot. Azonban a gyümölcsöket minden további nélkül meg lehet venni. Északon úton, útfélen gyümölcsárusokba botlik az ember. És gondolom azt sem kell ecsetelni, hogy a helyben megvásárolt gyümölcsok alapvetően mások, mint amiket félig éretlenül leszednek, aztán átutaztatják őket a világon. Erről jut eszembe. Ugandában megtanultam a zöldségekkel, gyümölcsökkel kapcsolatban is valamit. Az osztályozásukat. Itt ugyanis létezik egy rend, például „avocado for today”, azaz avokádó a mai napra, vagy „avocado for tomorrow”, azaz holnapra, esetleg „for next week”, azaz jövő hétre. Ez alapján biztosan olyan terméket vásárolsz, ami az igényeidnek megfelelő. Érdekes, és egyben praktikus dolog ezt a tudást birtokolni. Vásároltunk is útközben zöldséget, gyümölcsöt bőven. Mondanom sem kell, hogy az itteni árak jelentősen olcsóbbak voltak, mint a főváros piacain. És ha már az áraknál tartunk. Megfigyeltem, hogy miközben az ugandaiak többsége igen szegény, húst alig-alig esznek, a főváros élelmiszer üzleteiben nagyon magasak az árak. Még a magyar árakhoz képest is. Az hogy a körte kilója ezerkétszáz forint, az almáé ezer, az magyarázható azzal, hogy ezek nem helyi gyümölcsök. De minden egyéb is borsosabb, mint akár idehaza. Az édességek például, mondhati kokain árban vannak. Egy doboz Ferrero Rocher például négyszeresébe kerül, mint nálunk. Nyilvánvalóan létezik egy jobbmódú középosztály, ami ezeket a termékeket megvásárolja, mégis borzalmasan nagy a kontraszt mind az ugandai társadalmi rétegek életszínvonala, mind pedig az árak között. Na de közben utaztunk, és jó sok időm volt megfigyelni a természeten kívül az embereket is. A legtöbben abból élnek, hogy az út mentén árulják portékáikat. Ki magányosan, ahogyan egy kislányt is láttunk, egyedül az út mentén, kezében egy élő csirkével, ami folyamatosan szabadulni akart tőle, mások többedmagukkal árulják termékeiket. Megint mások pedig egyfajta kisebb üzletet állítottak fel az út mentén, ahol katonás rendben sorakoznak a zöldségek, gyümölcsök. Ezek valamiféle családi vállalkozások, ha lehet ilyet mondani, a szülők mellett az egészen kisgyerekek is besegítenek az üzletbe. Jó volt látni, ahogyan ezek az emberek minden nyomoruk, bánatuk, szükségük ellenére a legnagyobb odafigyeléssel, széles mosollyal fogadtak bennünket, foglalkoztak velünk. Az átlag hazai viszonyokhoz képest ez is egy üdítő érzés volt. Ahogyan az is, hogy késő délutánra visszatértünk a szállásunkra, ahonnan közel négy napja elindultunk. Még a régi szobámat is visszakaptam. Nyilván nem azért, mert olyan jó fej voltam, pusztán lehetőségként felajánlották. Kedves gesztus volt ez is. Ja, de ha már a szállodánál tartunk. A dollár problémám enyhült azzal, hogy északon shillingben is tudtam fizetni a szállásért, annak ellenére is, hogy a megrendelőben kikötötték a dollárral való fizetést. Jó, ez némi plusz költséggel járt az átváltás miatt, hiszen mégiscsak én kértem úgymond szívességet, de rendben van ez így. Már csak 45 dollárra lesz szükségem Kampalában. Azt meg szerintem a bolgár kollégákkal megoldjuk. Már sokkal nyugodtabb vagyok.

Egy jobbmódú család állatai

Jól néz ki, de jobb az óvatosság

Kislány csirkével az út mentén

Ő a mi ananász árusunk

Egy igazán takaros kis üzlet

És a család legifjabb üzletembere

Egy kis szünet munka közben

A szállítmányozó vállalkozások pedig pont olyanok, ahogyan azokat a televízióban látjuk.

#snapshotsfromtheborders #kepekavegekrol #DEARprojects