Kollégánk, Ottó Krisztián Ottó a Képek a Végekről projektünk keretében egy hetet tölt Ugandában, hogy megismerjen egy olyan országot, mely évtizedek óta küzd a migrációval. Erről ad nekünk hírt blog sorozatunkban. Kövessetek minket a következő napokban!

Nyolcadik nap. Ezt a napot, az utolsó teljes itt töltött napunkat pihenésre szántuk. Hosszú és fárasztó, kalandokkal és rengeteg tapasztalattal teli napok vannak mögöttünk. Egy nap pihenés, gondoltam megjár. Igen ám, csakhogy a bolgár barátaink jelezték, volna nekik egy kis dolguk a városban. Egy találkozó. Nincs ebben semmi fura, hiszen egy találkozóról beszélünk csak, de azért mégis furcsálltam, mert nem gondoltam, hogy van ismerősük Kampalában. Nos, kiderült, nincs is, azonban még otthon azt olvasták, hogy van egy bolgár civil szervezet, valójában egy alapítvány, ami itt tevékenykedik Ugandában, és éppen Kampalában van valamiféle központjuk. Még otthon felvették a kapcsolatot a vezetőjével, Daniellel, és megbeszélték, hogy egyeztetnek egy időpontot egy találkozóra. Felvetették, hogy ha van kedvem, kísérjem el őket. Bár a napot tényleg a pihenésnek szántam, nem az a fajta ember vagyok, aki nyugodtan ül a fenekén, ha lehetősége van élményeket, tapasztalatokat szerezni. El is mentünk az Acacia Mall-ba, ami Kampala központjának egy plázája, ahol egy kávé mellett beszélgettünk Daniellel. Megtudtam, hogy alapítványa a Smile for Afrika ugandai gyermekeknek segít. Kampalától mintegy 50 km-re van egy saját iskolájuk, illetve óvodájuk, ahol mindösszesen közel 400 gyermek oktatását, nevelését biztosítják. A működéshez semmilyen állami szervtől sem kapnak támogatást, mindent amit tesznek, adományokból valósítanak meg. A kellemes beszélgetés közben Daniel elmondta, hogy van egy házuk Kampala külvárosában, ahol a környékbeli gyerekeket fogják össze, biztosítanak számukra foglalkozást. Ez különösen most fontos, tekintettel arra, hogy a koronavírus miatt az ugandai iskolák zárva tartanak. A cél az, hogy a gyermekeknek tartalmas foglalkozást nyújtsanak, ahelyett, hogy az utcákat róják. Sokan csak emiatt, de jó néhányan viszont amiatt is jönnek, mert itt legalább napi egy meleg ételt kapnak, amire otthon nincs lehetőség. Daniel meg is hívott minket délutánra hozzájuk. A meghívást örömmel elfogadtuk, majd visszamentünk a szállásunkra. Eddig nincs nagy izgalom, azonban a szállásunkon érkezett a hír a légitársaságtól, hogy az utazáshoz is kell egy PCR teszt. Figyelembevéve, hogy másnap utazunk, illetve azt a tényt, hogy már délután van, eléggé idegesek lettünk a dologtól. Lázas kutatásba kezdtünk, hogy tudjuk elvégeztetni a tesztet. Hamar kiderült, hogy nem lesz gond, mert tesztet aztán tudunk csináltatni, semmi gond. Olyannyira tudunk, hogy amikor megérkeztünk a nekünk megadott címre, valóban elámultam. Ez ugyanis nem egy kórház volt, nem is egy egyszerű labor. Ez kérem szépen egy kimondottan az utazások előtti tesztek elvégzésére létrehozott tesztállomás volt. Ha valakinek kétségei lennének, fotóval ugyan nem tudom bizonyítani, mert azt a Nílus hídján jól az eszembe véstem, hogy mit nem szabad fotózni, azonban elárulom, a hely neve Test&Fly, azaz tesztelj és repülj volt. Ennél egyértelműbb nevet nem is tudtak volna adni neki. Itt persze nem csak a koronavírusra, de az összes trópusi betegségre el lehet utazás előtt végeztetni a tesztet. Persze a koronavírus teszt ára ki sem volt írva, és persze több mint duplája volt bármelyiknek. Hja kérem, ha egy üzlet beindul. Természetesen a tesztet nagyon szívesen elvégezték. Először fizetsz, aztán jön egy kis beszélgetés, papírok kitöltése, majd a teszt maga egy sátorban az udvaron. Hát én véletlenül idejekorán betévedtem a sátorba, ahol azt láttam, ahogy egy férfinak az agyáig felnyomták a mintavételhez szükséges hosszú vattás pálcát, amitől a hideg kirázott, különösen, hogy az ember még nyögött is hozzá. Miután távozott, megkért a hölgy, hogy üljek le. Hozta a nekem szánt pálcikát, de mielőtt használni kezdte, tettem egy óvatos kísérletet: - Elnézést kérek. Itt orron át vesznek mintát a teszthez? - Igen. - Ja, csak mert nálunk, Magyarországon már nem így veszik a mintát. - Igen? És ott hogy veszik? - Szájon át, a garatból. - Ja, jó. Akkor nyissa ki a száját kérem. Őszintén szólva erre nem igazán számítottam. Nagy mosolyogva mentem ki a bolgár kollégákhoz, akik mindketten törölgették az orrukat, hogy köszönöm, én jól vagyok. Igazából ezt csak az érdekesség kedvéért meséltem el, mert kicsit úgy éreztem, hogy az egész valójában a pénzről szólt. Viszont, ahogyan ígérték, estére már az e-mail fiókunkban volt az eredmény. Persze negatív. Na, némi késéssel, egy uber segítségével eljutottunk Danielékhez. Nyugodtan mondhatom, ami ezután következett, az nemhogy a nap, de talán az egész hetem csúcspontja volt. Ahogy beléptünk ugyanis a vaskapun, negyven gyerek kezdett a bejárat két oldalán őrületes éneklésbe és táncolásba, miközben a zenészek verték a dobokat. Lenyűgöző fogadtatásban volt részünk. Őszintén mondom, meg is könnyeztem ezt a meglepetést. Daniel és kollégái meséltek nekünk egy kicsit a házról, aztán a gyerekek műsort is adtak nekünk. Azt hiszem ez volt az egyik legszürreálisabb élmény, amiben talán egész életemben részem volt. Említettem ugye, hogy ez egy bolgár alapítvány. Nos 40 ugandai gyermek bolgárul énekelét és bolgár táncokat járt. Bár bolgár barátaim természetesen velük együtt énekeltek, én, nem bolgárként, kicsit úgy éreztem, mintha keresnem kellene a kandi kamerákat, amik bennünket vesznek. Hozzá kell tennem, a gyerekek tüneményesek voltak, ügyesek, mosolygósak, pusztán a helyzet volt nekem kissé szokatlan. Persze utána a saját kultúrájukból adtak komoly ízelítőt, ami minden képzeletet felülmúló hangulatot teremtett az udvaron. Mindent egybevéve, hihetetlen találkozó volt ez. A gyerekek rendkívül nyitottak voltak, odajöttek hozzánk, beszélgettek velünk, kérdezősködtek, húztak vontak bennünket. Nagyon megható volt ez az egész, és bevallom, érzelmileg rendkívül sok töltést kaptam tőlük.

#snapshotsfromtheborders #kepekavegekrol #DEARprojects