Egyszer volt, hol nem volt, hogy elbőgtem magam egy polgármesteri hivatalban, egy megbeszélésen. Soha nem történt ilyen velem. Éppen a projektünket mentem képviselni, felajánlani, hogy fiatalokkal építsünk közösségi teret. Polgármester rendben, pipa, érti, hogy miért, kiért. Iskolaigazgató nagyon pipa, de nem ebben az értelemben. Meglátja a támogatót a jelenléti íven.

- Ehhez nem adom a nevemet.

- Mihez?

- Hát ehhez, mert nagyon más a felfogásunk.

- Miben?

- Jó, most ezt hagyjuk, ti nagyon szimpatikus emberek vagytok, de nem adom a nevem ehhez.

- Ha a külügy logója lenne a papíron?

- Akkor igen.

- Mi, az amivel nem értesz egyet?

- Egy kontinens felforgatása, elpusztítása...

- Mi????

Ezen a ponton kezdtem magyarázkodni, csapdába sétálni, megérintődni, elérzékenyülni, de még tartottam magam. Sportközpont vezetőnője rálicitált az igazgatóra.

- Én sem írom alá a jelenléti ívet, különben is, ezt nélkületek is meg tudjuk csinálni, és végül is nem milliókat hoztok ide.

Nem találtam a szavakat. Művelődésszervező hölgy még tudott fokozni.

 - Itt a településen nincsen semmi baj. Akikkel baj van, az néhány ember, azokat örökre be kéne zárni, és soha ki nem engedni őket.

Itt kész voltam. Ültem ott, mint idegen hatalom ügynöke vagy mint egy tök hülye naiv ember, aki észre sem veszi, hogy a nagy hatalmú adományozó rajta keresztül akarja elpusztítani Európát. Tessék választani, melyik jobb!

Nyomás nehezedett a könnyzacskóimra, és bőgni kezdtem. A társam feszengett, szegény. Gyorsan elpakoltam, kitántorogtam valahogy. A folyosón a polgi még sajnálkozva támogatott, de nekem az volt a fontos, hogy kívül kerüljek innen. De honnan? A hivatalból? A városból? Az országból?

Szerencsére csak a városból mentünk ki, és találkoztunk két másik polgival. Projekt pozitív:) De ez egy másik történet lesz.