Egyre több értelmes és érdekes komment érkezik az előző két bejegyzésünkhöz. Valóban ilyenek, vagy milyenek vagyunk, miért tart itt ez az ország? A harmadik és egyben lezáró posztunk következik.

#5 – A kultúra válsága

Hosszú évtizedek óta tart ez a válság, és most nem akarunk történelem órát tartani, hiszen mindenki járt iskolába. Nem történelemről beszélünk most, hanem arról, hogy nincsenek alapértékeink, amiket mindenki magáénak érez pártállástól vagy egyéb hovatartozástól függetlenül. Nincsenek normáink, viselkedési szabályaink, amiket mindenki betart, akár a közlekedés, a munkahely, vagy a család terepén. Nincsenek hagyományaink, ünnepeink, amiket mindenki ugyanúgy ül meg, és végül nincsenek példaképeink, hőseink, akiket mindenki annak tart, és modellként tekint rájuk.

Mi ezzel a probléma? Az, hogy a kultúra egy ragasztóanyag, amely összetart bennünket, és segít a mindennapokban értelmezni, hogy mit miért és hogyan csinálunk, mit gondoljunk jóról és rosszról, hogyan neveljük a gyermekeinket, hogy viselkedjünk egymással. Ez a válság szorosan függ össze a társadalom már szinte közhely szintű megosztottságával, hiszen éppen ennek a válságnak a talaján lehet embereket összeugrasztani, addig is elterelve a figyelmet a lényegről: mitől vagyunk boldogok és elégedettek, mik a jogaink és kötelességeink, hogy éljünk egymás mellett, és hogyan intézzük közös ügyeinket.

#6 – A közösség, mint élhető élmény hiánya

A nyugati és amerikai társadalmakról sok negatív elemzés látott már napvilágot, de a saját tapasztalatom szerint, amit nem vitathatunk, az az, hogy létezik számukra nemcsak a szó, hogy közösség, hanem annak mindennapi tartalma is.

Amerikai filmekben látjuk, ahogy a város egy emberként megy szurkolni a baseball csapatnak, és ha jön egy új edző, az mindenki közügye. Látjuk, amint a parkokban piknikezve ünnepelnek, beszélgetnek egymáshoz közel lakó emberek. Mi ez a jelenség? A közösség, ahol templomban, iskolában, a lakóhelyen, a sportklubban mindenki úgy érzi, hogy mert ehhez a valláshoz tartozik, mert ide jár a gyereke iskolába, mert ezen a környéken lakik, mert itt sportol, ezért minden, ami ott történik, az annak a közösségnek az ügye.

Közösségfejlesztőként az elmúlt 25 évből tengernyi csodálkozó, kérdő tekintet merül fel előttem hömpölyögve, amikor azt kérdezem a nagy nehezen összetrombitált helyi lakosoktól egy települési probléma köré gyűlve, hogy kinek mi ugrik be erről a szóról. Rendszerint semmi. Mennyit kellett magyaráznom ezt a nyugati és amerikai partnereimnek, hogy végre elhiggyék, igen, van magyar megfelelője a community szónak, de ez nem azt jelenti itt, mint náluk. Ezt a szót el kell magyarázni, körül kell írni, mint ahogy a service szóval is ez a helyzet. Persze, le tudom fordítani, hogy ez szolgáltatás, de ezt mi nem úgy értjük, hogy szolgálat, mert erre egy másik szavunk van. A kultúrák nemcsak abban különböznek, hogy ki milyen ételt főz az ünnepnapokon, hanem abban is, hogy egy-egy fogalomra hány szava van, és azok mit jelentenek. Nálunk a közösség, mint szó még magyarázatra, megtölteni való tartalomra vár.

Mi ezzel a probléma? Az, hogy amikor van egy ügyünk, aminek megoldását átadtuk választott képviselőinknek, és ők szemmel láthatóan nem tudják megoldani azt, vagy a megoldás drága, korrupt és egyenlőtlenséget teremt, akkor hazánkban nem ül össze azonnal a közösség, és kezdi ennek megoldását átvenni, segíteni. Ezzel egy olyan erőforrásról mondunk le, ami igazi emberi erőforrás: az együttműködés okozta többletbevétel egy településen. Az igazi, aktív állampolgárság hasznosításáról.

#7 A nyilvánosság kulturálatlansága

A sajtóból, a közösségi médiából értesülünk a hírekről, itt osztjuk meg az indulatainkat, gondolatainkat, innen vonulunk ki és hangoztatjuk, hogy „nem politizálok, engem nem érdekel, elegem van, el kell innen menni, úgyis minden értelmetlen, ez már le van játszva”.

A sajtó pedig tovább generálja a problémát, hiszen kevés kivételtől eltekintve a botrány, a bulvár az érdekes. Nem a megoldás felé visz, hanem a háttértitkokat feszegeti. Kinek ki a kije,  ki kit fizetett le.

Magyarországon a sajtó átpolitizált, és az ország nagy részében a jelenleg hatalmon lévő párt emberei által tulajdonolt médiumokból értesülnek a világ és az ország híreiről.

Mi ezzel a probléma? Amikor ezeket a híreket fogyasztja a polgár, akkor automatikusan osztályozza igazra-hamisra, anélkül, hogy utána járna, és nem a megoldás jár az eszében, hanem a megtorlás vagy a tehetetlenség.

Ugyanakkor az Internet, az online kommunikáció terjedésével és fejlődésével egyre kevésbé befolyásolható a közmédiumokkal a lakosok véleménye. Ezért fontos, hogy a digitális képességeket, a saját hírgyártást, az Internetes tartalomgyártást fejlesszük, és tudatosítsuk az emberekben, hogy írásaikkal, videóikkal formálják a közgondolkodást, és felelősekké válnak a közösségben történtekért.