Úgy gondolom, hogy a trieszti középiskolai időszak döntő hatással volt az oktatásomra, a világhoz való hozzáállásomra és a választásaimra. Az 1995-1997 közötti kétéves időszakban volt szerencsém a United World College of the Adriatic egyetemen tanulni Duinóban. Édesapám tudományos karrierről álmodozott, de a ruandai, izraeli, és palesztin menekültekkel való tapasztalatok hagytak igazán mély nyomot bennem.”

Ermira Kola az átalakulásban lévő Albániából származott, amely viharos éveket élt abban az időszakban. Azóta egyszer sem hagyta el Olaszországot, ahol jelenleg is él, 2009 óta, egy Padovában töltött időszakot követően. Elmira azóta viseli gondját a többi embernek, hisz lehet, hogy épp, aki ma van bajban, segít majd neked a holnap.

„Szerelemből jöttem Alto Adige-be. Ő, nem akarta elhagyni a hegyeit, engem a német nyelv tanulása érdekelt. Elkezdtem egy tanfolyamot, hogy tudjak a szociális munka területén dolgozni, amely itt nagyon aktív és széleskörű terület, és azóta is ezzel foglalkozom. Együtt dolgoztam a Caritasszal, először egy iskolában a romák és a szintik mediátoraként kezdtem. Meghatározó élmény volt számomra. Aztán hajléktalan nők és büntetett előéletűek, végül 2014. május 1-jén a menekültek és a menedékkérők világa következtek” – mondja Elmira. „A kezdetek igen nehezek voltak, nem volt még különösebb tapasztalatom ezen a területen. Az első csoportom 24 fiúból állt, majdnem mind gambiai származású volt, kivéve három nigériai fiút. Beledobtak a mélyvízbe, de szükség volt rá. Még mindig emlékszem rájuk egytől egyig. Magukon viselték az utazásaik, Líbia és más sebeket. Egy hétig aludtak a kimerültség miatt. Időnként ellenőriznem kellett, hogy életben vannak-e még! Erre nem voltam felkészülve. Senki sem volt. Felelősnek éreztem magam, mert én voltam az első kapcsolatuk egy új világgal, ennyi fájdalom után ez hatalmas felelősség volt. Akkor még nem értettem, hogy sokkal nagyobb erőtartalékkal rendelkeznek, azután amiken keresztülmentek az életben maradásért.„

Ezután kezdődik az az időszak (főként 2015) amikor a Balkán útvonal krízis kirobban, a számok nőnek, és Európa rövid határnyitás után bezárja kapuit. „A bolzanoi állomás 1. emeletén egy hatalmas tehetetlen tömeg állt. Végül csak egy szendvicset és egy üveg vizet kértek, mivel a határ területe poros volt. Aztán elkezdtek visszatérni Ausztriából és Németországból a menekültek, és itt nem fogadták el ezt a helyzetet. Közel 150 afgán, iraki kurd és pakisztáni maradt az utcákon, sokuk még a mai napig itt van. Apránként alakították ki maguknak az itteni életüket, de hónapokig ittak és főztek a folyóvízzel, és éltek lényegében egy láthatatlan életet, egy olyan rendszerben, amely nem tudott hosszú távú megoldásokat nyújtani, és amelyet újra kell gondolni. Próbára tett ez a helyzet és ők folyton vigasztalni próbáltak. Saját magukon segítettek, túl fognak lépni a szabályainkon.”

Az olyan szociális munkásokra, mint Ermira, az évek során sok jelentős találkozás vár, de mindig van olyan történet, ami nagyobb hatással van rájuk, mint a többi. Ermira esetében ez Ezatullah története.

„Egy hatalmas ember: izmos és magas, mindig borús. Csak a pastu nyelvet beszélte, semmi mást. Még a többi afgán is azt gondolta, hogy forrófejű, ha valami történt a központban az mindig az ő hibája volt. Sok tekintetben az északi albánokra emlékeztetett! Egyik nap szörnyen havazott, a biciklimet hó takarta. Megkérdezte, hogy tényleg hazajutok-e azzal a biciklivel, segítséget kért egy fiútól, aki jobban beszélt olaszul, mint én, és azt mondta mindenképp tudassam vele, hogy hazaértem-e épen és egészségesen. Ez a gesztus mély hatással volt rám. Amint megkapta az engedélyét, ő is elment Görögországba néhány perc alatt, mint az afgánok általában. Semmit sem gyűjtenek össze, mintha soha nem kellene gyökeret ereszteniük. Egy évvel később a szezon végén visszatért Bolzanóba. Nehéz napok voltak akkor a városban, féltem, hogy elveszhet az életben maradásért hozott rossz döntései miatt. Határozott tiltakozása ellenére kölcsönadtam neki egy kis pénzt, hogy keressen magának egy biztonságos helyet, és ne az utcán éljen. Amint munkát szerzett, az első fizetéséből minden pénzt visszafizetett nekem. Sőt többet is annál. Amikor szóvá tettem, hogy több pénzt adott, azt mondta használjam fel más bajban lévő ember segítésére. Még a mai napig beszélünk egymással, ő engem főnöknek hív, és én is őt. Kíváncsiak vagyunk arra, hogy van a másik, de semmi több ennél. Ez is bőven elég néha.”

Ermira és Bolzano. Határéletek egy határvárosban, melyek a határról alkotott képünket is megváltoztathatják. „Számomra, aki Albániából érkeztem a határ egy fizikailag megfogható dolog volt. Szögesdrót, szilárd és átjárhatatlan falak. Még mindig emlékszem az 1995-ös küzdelemre, hogy megkapjam a vízumomat, az 1996-os horvátországi utazásom kérelmének elutasítására.”

„A mai napig csodálkozom azon, hogy a hegyekben, néhány lépéssel, szinte észrevétlenül eljuthat az ember Olaszországba, Svájcba vagy Ausztriába. Sajnálom, de számomra a határ halott. Nem tudok nem gondolni azokra a srácokra, akik néhány kilométerre az állomástól leugranak a vonatokról. És csak számokká válnak, miközben ők mind egyének. Egy 17 éves eritreai fiú leugrott és meghalt, névtelen maradt. Természetesen itt Bolzano körül is vannak határok, láthatóak és láthatatlanok. Soha nem fogom megérteni azokat, akik nem akarják megérteni mások nyelvét, mert ez egy nagyon veszélyes határvonal.”

Írta: Christian Elia

Forrás: http://www.snapshotsfromtheborders.eu/ermira-between-the-borders-in-bolzano/