KÉPEK A VÉGEKRŐL: HATÁRMENTI TÖRTÉNETEK - ADELINE TANÍTÁSA

1_3.jpg

„Az egész szinte véletlenül kezdődött. Olyan helyre kerültem, ahol bajba jutott emberek voltak, én pedig mindenképp segíteni akartam rajtuk. Bemutatkoztam az önkormányzatnak, elkezdtem önkénteskedni, de voltak akadályok. A felettesem, amikor megtudta, hogyszeretném magamat hasznossá tenni, felhívott. Később a tábort állami ellenőrzés alá helyezték, így - mint minden Franciaországban élő gyermek esetében – a táborban élő gyermekek is kötelező, ingyenes és világi oktatásban részesülnek. Az igazgatóm az én iskolámat választotta Grande-Synthe-ben, hogy a táborban élő gyerekeket fogadja, majd ezt követően a gyerekek elkezdtek az osztályomba járni.„

És így kezdődött, hogy Adeline Markwitz, az észak-franciaországi Dunkirk közelében található Grande-Synthe tanára, minden reggel egy egész világgal találja szembe magát az iskolájában. Szeretett volna a város szélén a La Liniére nevű területen segíteni, de végül a saját mindennapjaiban vált hasznossá. 21 évig volt tanár, majd 7 évig igazgató. A tábort, melyet az önkormányzat és a témára specializálódott szervezetek működtetnek, gyakran a bevándorlók befogadásának jó példájaként említik.

2_3.jpg

Adeline-nak, épp mint más tanároknak, soha nem volt kedvenc diákja. „Sok gyerekre emlékszem és sok történetre, mely megérintett: kisgyermekekre, akik boldogan érkeztek, nem is érezve a nyelvi akadályoka súlyát. Emlékszem egy gyerekre, akiért a családsegítők jöttek, mert az édesanyját épp átvitték a bántalmazott nők menedékére. Voltak olyan lányok, akik egy egyszerű pillantással is képesek voltak barátokat szerezni, és fiúk, akik a focin keresztül barátkoztak össze.

Egy kilenc éves kislány, Ala, nagyon meghatódott, amikor osztálytársai előtt elmondott egy kis verset, amelyet akkor tanult, amikor megérkezett hozzánk és még egyáltalán nem beszélt franciául. Egy másik kislányt, Sarát, kórházba kellett szállítani szívprobléma miatt, én pedig felajánlottam, hogy elviszem őket. A mai napig tartom velük a kapcsolatot, tudom, hogy kint élnek Németországban és jól megvannak. Az iskolánk bejáratánál van egy plakát, amelyen még mindig szerepel néhány hozzánk érkezett gyermek neve. Soha nem kérdeztem a gyerekeket a személyes történetükről. Néha meséltek nekünk az utazásról, amit mindig csodálattal hallgattunk. Találkoztam a családokkal, hogy beírassam a gyerekeket, de nem próbáltam tőlük a szükségesnél többet kérdezni. Csak egyetlen esetben volt ez másképp, amikor a tábor leégett és egy családot az Emmaus projektházban szállásoltak el. Itt vállaltam, hogy minden nap elviszem a gyerekeket iskolába majd utána haza.” 


3_2.jpg

Adeline visszaemlékszik arra az eseményre, amely számára, a diákok számára és egész Grande-Synthe számára rendkívüli volt: a 2017. évi tűzvész, mely leégette a tábort. „Az akkori helyzet jobb volt, mint a mostani. Sokkal könnyebb volt megszervezni a gyerekek kísérőit és segítőit és tudtunk vigyázni az emberek egészségére. Nem azt mondom, hogy minden egyszerű volt, hiszen tisztában voltam a hely nehézségeivel és bizonytalanságával, de úgy éreztem mindig szívesen látnak.” Bár ez nem mindenkire volt igaz. „Ez nem egyszerű. Sok lakos nem érti, hogy a migránsok miért az ő városukban telepedtek le és miért nem más közeli városokban. Bizalmatlanok, különösen azért, mert sok magányos férfi sétál az utcán a nap minden órájában és közben olyan nyelvet beszélnek, amelyet a franciák nem értenek. Azonban a migránsok érkezése óta nincs különösebb probléma a városban, leszámítva a szemetelést.

Vannak szülők, akik aggódnak, sőt ellenzik a migráns gyerekek elhelyezését az iskolánkban. Sokat beszéltünk velük, és megpróbáltuk elmagyarázni a megközelítésünket, és ez sokat változtatott azon, ahogy a szülők a bevándorlókra, menekültekre és menedékkérőkre tekintenek. Megváltozott a francia diákjaink hozzáállása is. Ahogy megismerték a más országokból származó gyerekeket, sokat tanultak az életkörülményeikről és hősöknek tartották őket. Ahelyett, hogy fenyegetésnek vagy áldozatnak tekintették volna őket, csodálták őket és magukkal vitték az élményeket. Néhány szülő ezután segíteni kezdett nekünk, befogadták a gyerekeket az ünnepek alatt, vagy ruhát hoztak nekik.”

Találkozás, tudás, közelség: ez lehet a recept az integrációs nehézségek leküzdésére?

„Európában gyakran megsértik az emberi jogokat, amikor menekültek befogadásáról van szó. Gondolkodásra és kollektív cselekvésre van szükség az európai országok részéről, annak érdekében, hogy minden ország vállalja a felelősséget és garantálja a méltóságteljes fogadtatást”- mondja Adeline. „Nem arról van szó, hogy adjunk mindenkinek menedéket, hanem arról, hogy garantáljuk az alapvető jogokat és biztosítsuk a szükséges információkat mindazoknak, akik jelen vannak az európai területen.

4_2.jpg

Adeline továbbra is folytatja, amit elkezdett. „Egy másik tanárral és a főnököm lányával együtt egy egyesületet alapítottam, azért, hogy segíteni tudjak ezeknek az embereknek. Az egyesület létrehozásakor a célunk főként a gyerekek segítése volt, de brit egyesületek részéről már sok hasonló akció megvalósult. Úgy gondoltuk, hogy hatékonyabb az egyedülálló férfiakat támogatnunk, mert kevés segítség volt számukra az élelmen és az orvosi segítségen kívül. Ruhák szétosztásával és adminisztrációs segítségnyújtással kezdtük. A bevándorlók és menekültek növekvő száma és a területen szerzett tapasztalataink arra késztettek minket, hogy őket támogassuk, amennyire csak tudjuk, mert mindannyiunknak szüksége van segítségre, ha bajban vagyunk.”

Írta: Christian Elia

Forrás: http://www.snapshotsfromtheborders.eu/adelines-teaching/

#snapshotsfromtheborders #kepekavegekrol #project

A bejegyzés trackback címe:

https://gyakoroljuk.blog.hu/api/trackback/id/tr3016665066

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Cromo Alapítvány #közösségszervezőerő

Helyi demokrácia, és állampolgári részvétel a gyakorlatban. Kicsi optimizmus, némi megelőlegezett bizalom mindannyiunk részéről, néhány egyszerű módszer, és működik! A Cromo Alapítványról bővebben: cromoalapitvany.hu

A Cromo A Facebook-on

Címkék

#actnow (2) #aktív állampolgár (1) #clarinet (3) #DEARprojects (25) #demokrácia (1) #kepekavegekrol (6) active citizenship (1) actnow (2) aktív állampolgárság (3) áldozattá válás (1) állampolgári tanács (8) állampolgárság (1) amif (37) anyaklub (2) AR (4) bemutatkozás (2) bevándorlók (1) bűnmegelőzés (1) cardiff (1) citizenship (1) civil (1) civilszektor (1) civilszervezet (1) clarinet (36) clarinetproject (37) covid (3) crestart (1) cromo sztori (2) demokrácai (1) demokrácia (11) digitális kompetencia (1) együttműködés (13) előítélet (11) érdekképviselet (1) értelmi fogyatékosok (3) facilitálás (2) fenntartható (1) fiatalok (5) fogyatékkal élők (1) forint (1) határmenti történetek (10) kampány (17) kepekavegekrol (22) kezdeményezés (2) klímaváltozás (4) klímavédelem (4) kőkemény (1) kommunikáció (7) közösség (43) közösségfejlesztés (37) kulcskompetencia (1) kultúra (16) kulturális válság (1) lampedusa (1) local democracy (1) london (1) menekült (19) millenniumi célok (1) minőségfejlesztés (1) mitoszirtok (3) munkanélküliség (4) nemzetközi (1) nemzetközi tréning (2) nyilvánosság (2) önkormányzat (24) önkormányzatok (28) önsegítő csoport (3) pályázat (17) partnerség (2) power and people (1) project (20) projekttalálkozó (2) részvétel (4) roma (5) snapshotsfromtheborders (28) storytelling (1) svájc (1) szegénység (5) szervezetfejlesztés (2) szolidaritás (2) szuggesztív (1) születésnap (2) tanulási nehézség (1) tréning (12) trening változás szegénység (1) ukrajna (3) útinapló (5) vízimentés (1) youthmythbusters (3) Címkefelhő
süti beállítások módosítása